Diósdról a nagyvilágba

Péntek reggel még egy vizsgán volt jelenésem, amire becsületesen felkészültem előző este 11 és éjfél között. Sajnos a mindenféle házik meg egyéb leadandók eléggé besűrűsödtek a végére, így igencsak nagy rohanással teltek az utolsó napok a UNH-en. Miután lóhalálában befejeztem az utolsó házimat, délután sebtében összepakoltunk. Minden előzetes esélylatolgatás ellenére befértem a bőröndömbe, bár azért 3 cipőt, egy rakás füzetet meg két pólót így is kidobtam.  A következő lakóknak pedig ott maradt ajándéknak a szobában egy kis amerikai zászló, a szoba sarkában tornyosuló porkupac és az ajtón a 33 FC csapatképe az idei eredményekkel együtt.

A nagy rohanás és a sok pénteki vizsga miatt nem igazán tudtunk búcsúbulit szervezni az egyetemi barátokkal, így a búcsúzkodás annyiban merült ki, hogy floorhoppingoltunk (körbenéztünk a többi emeleten) egy gyorsat és elköszöntünk a többiektől. Egyrészt legalább megúsztuk a szomorú részét a dolgoknak és nem kellett sokat melankóliázni, hogy többet nem látjuk egymást, de azért csak jó lett volna valami búcsú esemény. Ráadásul volt, akitől nem is sikerült elbúcsúzni.

Időközben megérkezett egy negyedik jómadár is Endre személyében, aki Robi apukájának az iskolatársának a szomszédjának az unokája barátja, és a következő napokat velünk fogja tölteni Floridában.

A péntek estét Andráséknál töltöttük, ahol egy kis házibuli keretében elbúcsúztunk Andárstól, Anastasiatól, kutyájuktól Csibésztől és a baráti társaságuktól, Erictől, Artemtől, Ivantól, a lányoktól.

Szombat reggel pedig 3 óra alvás után végleg elbúcsúztunk a UNH-től is és a bostoni reptér felé vettük az irányt. Szerencsére két jó barátunk, Beca (akiről eddig szó sem esett a blogban, pedig rászolgált volna) és Ivo megígérte, hogy kocsival levisznek minket a reptérre, így nem kellett vonatra költeni. A repülőút során a legnagyobb izgalmat a becsekkolás okozta, ahol 5-szöri átpakolás után sikerült végül úgy csoportosítanunk a cuccainkat, hogy mindenki beférjen a súly limitbe. A repülőút során elrepültünk New York mellett, aminek a látványát a szembe tűző nap és a magas páratartalom se tudta elrontani (csak a fényképem minőségét).

Orlandoba Baltimore-i átszállással érkeztünk meg. Az orlandoi reptér is megér egy misét, ugyanis pálmafák és kis tavak szegélyezik a terminált és a leszállópályát, amely egy autópálya felett is áthalad. A kicsekkolás után felvettük a már előre lefoglalt kocsinkat, amivel a következő egy hétben Floridában fogunk rajoskodni. A Nissan Altima típusú kocsink elég királyul néz ki, lehet vele majd menőzni a Miami Beachen :) A szállásunk jelenleg Orlandoban egy Super 8-ben található (Internatinal Drive, a Universal Studio mellett), ahol 3 éjszakát fogunk tölteni.

A kellemes időjárás (napközben 20-25 fok van, pedig itt is tél van, mint otthon), csillogó és modern épületek, pálmafák, széles utak, és kövér emberek a KFC-ben. Egyelőre ez az első benyomás Floridából. Határozattan tetszik, leszámítva a kövér embereket.   

Vasárnap pedig irány a Kennedy Space Center!

Kilátás Orlando külvárosára

Búcsúfotó a harmadik emeleten Visnuval és Jessel

Elérkezett az utolsó tanítási hét is, azaz már el is múlt. Ennek alkalmából lőn egy kis összefoglalás az óráimból, és hogy milyen számonkérések voltak/vannak/lesznek.

Foundation Design tárgyból több kisebb házi feladat, 2 zh és egy projektmunka volt a félévközi teljesíteni való. Utóbbi keretében egy adott épület alapozását kellett megtervezni, pontosabban több alapozási technikát megtervezni és ezek közül a leggazdaságosabbat kiválasztani, majd erről az egészről egy riportot írni. Ezt a feladatot 4 fős csapatokban oldottuk meg, és mivel a többieknek fogalmuk sem volt róla mit kell csinálni nem geotechnika a szakiránya, ezért a munka dandárja rám maradt. Például a számolást felosztottuk még jó pár hete 4 részre, de végül úgy kerekedett, hogy én csináltam meg az egészet. Emiatt elég sok időm elment a projekt feladattal, de tegnap sikeresen leadtuk, szóval a tárgy letudva, legalábbis péntekig, amikor is még egy vizsga vár belőle. A tárgy előadásait egy iráni származású professzor tartotta, és nagy valószínűséggel én voltam az egyetlen a környéken, aki nem unta magát halálra az óráin, sőt még szerettem is őket.

In Situ Geotechnical Testing-ből több riportot is kellett írni, ahol az általunk vagy nem általunk készített mérések eredményeit kellett elemezni és kisebb tervezési feladatokat végrehajtani belőle. Mivel ez a tárgy graduate class volt (azaz mesterképzéses), ezért mindössze hatan voltunk rajta. Múlt hét kedden egy vendég előadó tartott prezentációt az órán, és még ajándék pólót, tollat, vonalzót és cukrot is hozott nekünk (természetesen cégeset…). Ugyan még maradt egy kis házi ebből a tárgyból is erre a hétre, de összességében ez is szép volt, jó volt.

Az Intro to Sustainable Engineering nevű tárgyam most már hivatalosan is elnyerte a legunalmasabbnak járó arany Kaposi díjat. A legemlékezetesebb momentum bizonyára az marad, amikor a Tanár Úr az órán kérdezett körbe, hogy ki lenne hajlandó kétórányira fekvő Portlandból hazahoznia a kocsiját, mert perpillanat ott van a vitorlása, és miután felmegy kocsival érte, ő a vitorlásával fog visszajönni, de nyilván a kocsit is vissza kell valakinek hozni. A tárgyból szerencsére nem volt olyan sok házi feladat, bár az olvasnivalókkal néha meggyűlt a bajom. A héten még kapunk belőle egy take home exam-et, ami egy hazavivős vizsga, igazából inkább egy nagy házi feladat, semmint vizsga.

Az English-First Year Writing nevű tárggyal kapcsolatban elég vegyes a kép. A tárgyból rengeteg házit kaptunk, 3 nagy esszé mellett több kisebb beadandót is írni kellett, ami eléggé időigényes tevékenységnek bizonyult. Mivel legutolsó emlékeim szerint olyan messze állok az esszéírástól, mint Bear Grylls a kulináris élvezetektől, ezért igen meglepődtem, amikor a tanár külön megdicsérte az írásaimat. Még azt is említette, hogy a következő évben majd az én esszémet akarja példaként használni (az nem derült ki, hogy jó vagy rossz példaként…). És, hogy itt se hazudtoljam meg magamat, míg a persuasive essay (érvelés, rábeszélős esszé) keretében szinte mindenki Should we allow underage drinking-ről meg Should everyone pay tution fee-ről írt, addig én a vulkánokról. Maga az óra viszont talán az egyik legjobb hangulatú volt a félévfolyamán, tele nemzetközi diákokkal, az indiai Sid Nigam Nigam Nigam Nigam-tól kezdve a dán úszónövendék Bettinán át, a Zaragoza juvenil A-ban focizó Jesus-ig. Az órák szinte mindig jó hangulatban, sok nevetéssel teltek.

Szóval ezek voltak a félév tárgyai, ezen a héten vizsgaidőszak van, ami itt csak egy hetes, szóval szombaton hivatalosan is véget ér a félév.

Mivel az indulási időpont vészesen közeleg, ezért lassan elkezdődnek a búcsúbulik, búcsúparty-k. Csütörtökön búcsút vettünk az International Circle-től, és az OISS-től. Pénteken Ivo barátunknál töltöttük az estét, ahol kiderült, hogy személyében egy bolgár celebet ismertünk meg, aki a bolgár Való Világban és Fábry Show-ban is megfordult. Nem is beszélve a matematika tanár apukájáról, aki pedig a bolgár Survivor-ben vitézkedett. Szombaton a már említett Bettina hívott meg minket egy a lány úszócsapat által szervezett buliba. Ugyan kevesebb volt lány úszócsapat volt ott, mint szerettük volna, de azért így se volt rossz.

Vasárnap pedig az év legzseniálisabb átverését sikerült végrehajtani, de erről bővebben majd holnap, mivel már elég későre jár, és még be kéne fejeznem egy házit holnapra ma reggelre. A tervek szerint holnap még írok a vasárnapi napról, pénteken pedig az utolsó itt töltött hetünkről. Szombaton pedig irány a Floridai Királyság, ahol egy hetet fogunk tölteni. Onnan még nem tudom, hogy hogyan és mikor fogok jelentkezni, lehet csak karácsony utánra marad a floridai beszámoló, szóval lehet, hogy késni fog, de elmaradni biztos nem.

Az utolsó International Circle

A holland különítmény (Tammy és Maarten), akikkel tavasszal újra találkozok

Hét közben nem sok említésre dolog történt. Pénteken Michaellel hoki meccsen voltunk, a UNH csapata ezúttal a Lovell egyetem csapatával csapott össze és végül 5-2-es diadalt aratott. Ezúttal az edző feleségének széke helyett a B középbe ültünk be, ahol mi is együtt ordibáltuk a közönséggel a vendégcsapat minden egyes játékosának bemutatásakor, hogy „you suck!”. Az ellenfél kapusát pedig a „sieve” kifejezéssel illik illetni a meccs bármely szakaszában, de főleg a kapott gólok után. A döglött hal pedig ezúttal sem maradt el az első hazai gól után.

Szombaton ellátogattunk a Harvard egyetemre, amely Boston külvárosában található. Magamból kiindulva feltételezem, hogy nemcsak én vagyok az egyetlen, aki összekevergette Cambridge, Harvard, Yale, és a többi hírös egyetem nevét és hollétét. De ennek most vége, mint Jack Levine mágneses szalagjával a térdfájásnak. Szóval a Cambridge egyetem Angliában található. A Harvard egyetem pedig Cambridge-ben, mármint a Cambridge nevű városkában Boston mellett. A települést az angliai egyetem után nevezték el, innen jöhet a keveredés. Az MIT egyeteme nem messze található Harvardtól, kicsit közelebb Boston belvárosához. A Yale egyetem pedig a Connecticut állambeli New Haven-ben fekszik.

Szóval szombaton Tammyval, Luxmyval, Kate-tel, Bencével és Robival Boston, azaz Cambridge városa felé vettük az irányt. Egyúttal ez volt Jackson-nak, Tammyék újonnan vett fehér Ford Crown Victoria típusú autójának az első nagyobb útja (Jackson állítólag a 80-as években még fekete volt, de aztán átfestették fehérré).  Útközben ötször eltévedtünk Bostonban, és mikor egy útkereszteződés közepén sikerült teljesen elveszve megállnunk egy fószer legalább annyira együtt érzően röhögött rajtunk, mint Pityu legszebb árokszéli szaltójánál a Riminyáki-Tárnoki sarkán történt. A lényeg, hogy egy bő fél órás bolyongás után sikerült nagy nehezen kikeverednünk a Harvard egyetemre. A kocsi leparkolása után elindultunk bejárni a campust. A campus külső részén modernebb épületek emelkednek, azonban a belső rész hóval borított hangulatos téglaépületeinek hangulata nagyon megfogott minket, kár, hogy diák nélkül nem tudtunk bemenni sehova se. A már ránk köszöntő sötétedésben felkerestük az alapító John Harvard szobrát, amiről az az anekdota járja, hogy a lábfejének megsimogatása, szerencsét hoz majd a vizsgáknál. Miután jártunk egy kört a campuson, beültünk a campust körülölelő kisváros egyik nagyon hangulatos vendéglőjébe, amely szinte dugásig volt helyi diákokkal. Szerencsére a kaják árai diák pénztárcához voltak igazítva, így ezúttal nem kellett rendelés nélkül lelécelnünk. Miután befalatoztunk visszaindultunk vissza a kocsihoz, és búcsút vettünk a Harvardtól, ahol szégyenszemre nincs építőmérnök oktatás. Ugyan a hazafelé úton is sikerült párszor rossz irányba fordulni (egyszer nagyon is), de végül épségben hazaértünk.      

Vasárnap este Michaellel és Azizzal pedig moziba mentünk, ahol az Expendables 2 című örökbecsűt tekintettük meg. Szerencsére nem kellett messzire mennünk, ugyanis a UNH mozi termében tekintettük meg a filmet, ahol rajtunk kívül még egy ember tartózkodott. Szerencsére a nézőszám nem állt egyenes arányosságban a film tetszési mutatójával, így az első részhez hasonlóan ez is nagyon élvezetes volt. Bruce Willis és Arnold Schwarzenegger beszélgetése pedig magasan vitte nálam a pálmát, a film megannyi poénja közül. Az egyetem mozijában 2 dollárba kerül egy jegy, ami kb fele annyi, mint amennyi otthon, igaz itt kb két hónapos csúszással mennek a filmek, és csak hétvégente van vetítés, és akkor is csak két film közül lehet választani. De két dollárért talán még Rumit is el lehetne rángatni moziba.

Visszatérve kicsit a sztereotípiákhoz. Ugye a legerősebb előítélet az amerikaiakkal szemben, hogy „they are fat and stupid” azaz, hogy buták és dagadtak. Ez a bejegyzés ezt lenne hivatott megcáfolni. De nem tudja. Itt a diákok között kb. annyi kövér ember van, mint otthon. Hogy ez nem a táplálkozásuk miatt van az fix, sokkal inkább a számtalan ingyen sportolási lehetőségnek. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az amerikai srácok többsége hústorony kinézetű és a 185 centis magasságommal S-es pólót kellett vennem a boltban. Viszont ha kilépünk az egyetemről, akkor már sokkal több kövér embert látni, természetesen nem mindenki az, de arányaiban sokkal többen vannak, mint otthon. Az okosság kérdését már nehezebb megítélni, főleg, hogy nagyobbrészt csak egyetemistákat látok, akik ugyebár a jövő értelmisége. Az biztos, hogy amit tanulnak abban nagyon jók és okosak, de már nem egyszer hallottam tanújelét, annak hogy a világ dolgaiban vagy általános műveltségben bizony annyira nincsenek otthon. Az természetesen oké, hogy Magyarországot nem tudják hol van, de vannak akik úgy egész Európával gondba vannak. Volt aki szerint Magyarországon angolul beszélnek, mintha egész Európában csak angolul beszélnének. Volt aki Közép-Európát Franciaországgal azonosította, és szinte kivétel nélkül  mindenki elhiszi, hogy a magyarok közép-európaiul beszélnek. De, hogy ne csak Magyarországról essen szó, volt aki az NDK létezéséről se hallott még, a földrajz vetélkedőn rajtam kívül senki nem ismerte fel a CN Towert. De például Neil Armstrong temetésekor is volt, aki nem tudta, miért vannak félárbocra eresztve a zászlók. Szóval a konklúzió, hogy a közhelyek többségéhez hasonlóan a kövér és buta amerikaiak képzettársítás is elég elcsépelt, de van benne igazság.

Időközben a következő, hollandiai félévem ügyintézése is esedékessé vált, olyannyira, hogy a szállásom már le is van foglalva. Ha netán tavasszal valaki úgy döntene, hogy meglátogat panaszt emel a blog ellen, akkor az Delft, Roland Holstlaan 652 room 119 címre küldje a szitkozódó leveleket. Tehát ugyanúgy 119-es szobában leszek, mint itt Amerikában. A végén még valami szerencseszámom lesz, végülis inkább ez, mint mondjuk a 237-es.

Egy modernebb épület a campuson

Cambridge

Csoportkép Harvard szobránál

A hangulatos campus

A hosszú hétvégén Kanadában jártunk. Kanada Földünk második legnagyobb területű országa, majd 10 millió négyzetkilométeres területével nem sokkal kisebb, mint egész Európa. A csipet-csapatot ezúttal heten alkottuk: Bence, Robi, András, Anastasia, illetve két barátjuk Ivan és Ryleigh, a hetedik ember neve maradjon a feledés homályában. Összesen két autóval indultunk útnak Anastasia és Ivan kocsijaival; így vágtunk neki a nagy útnak szerda este. Mivel az amerikai és a kanadai dollár nagyjából egy árfolyamon van, ezért 1:1 arányban simán lehetett fizetni zöld hasúval az országban, így szerencsére a pénzváltással nem kellett törődnünk.

Az első célunk a Niagara vízesés volt, de mivel ez legalább 7-8 órás útra fekszik Durham-től, ezért úgy döntöttünk, hogy a táv felét már szerda este letudjuk. A szerda éjszakát a New York állambeli Amsterdam városkájában töltöttük. Ezzel kapcsolatban egy topográfiai és egy nevezéktani gondolat. Egyrészt New York városa értelemszerűen New York államban található, azonban New York állam jóval nagyobb, mint maga a város, sőt a város indokolatlanul része az államnak, annyira kívül esik annak nagy részétől. Például a Niagara vízesés, amely Kanada és USA határán van, ugyanúgy New York állam része, hiába van egy cirka 600 km a vízesés és a város között. A másik meg, hogy az ide vetődött első telepesek nem igen erőltették meg magukat településeik elnevezésének kínkeserves munkájával, erre példa Amsterdam városa, de útközben elhaladtunk Geneva (Genf), Warsaw (Varsó), Rome, Rotterdam, Liverpool és Waterloo mellett is.

Szóval az első szállásunk Amsterdam-ban volt. A szállásokat az airbnb.com oldal segítségével foglalta le András. Ez a gyűjtőoldal privát szállásokat tartalmaz, többnyire kiadásra váró felesleges tetőtereket, lakrészeket, nem használt lakásokat. De például olyan családi házak is találhatók itt, ahonnan a házigazdák elutaztak pár napra és addig kiadják a lakásukat az utazóknak. Pont ilyen volt a montreal-i szállásunk is, ahol bizony egy család házában szálltunk meg, miközben ők vidéken töltötték a hétvégét. Az asztalon a félbehagyott sakkjátszmájuk, a hűtőben a kajájuk, a falakon a kis iskolás fiukról készült képek, az íróasztalon a családfő laptopja, és még a macskájukat is megkaptuk az estére. Elég furcsa érzés volt egy teljesen ismeretlen család házát birtokba venni egy estére és a kis srác ágyában aludni.

Az első szálláson 5 perc után sikerült kivernünk a biztosítékot a házigazdánál (ezúttal ez szó szerint értendő), így inkább dupla pléddel (bár az enyém gyanúsan egy szőnyegre hajazott) takaróztunk, semmint hogy a fűtőtesteket birizgáljuk. Csütörtök reggel tovább folytattuk az utunkat a Niagara vízesés felé, amelyet délután kettő körül értünk el. Itt sem erőltették meg magukat a névadással az itteniek ugyanis Niagara Falls két oldalán a Niagara Falls és a Niagara Falls nevű település található. Egyik az amerikai, másik a kanadai oldalon. A vízesés bár a leghíresebb és leglátogatottabb vízesés a világon, ezeken kívül semmilyen más rekordot nem tart. 51 méteres magassága ugyan nem kicsi, de rekordtartó Angel vízesés 979 méterétől annyira messze van, mint Laura 0 pontos fizika dolgozata az 5-östől. Vízhozam tekintetében azonban már benne van a top 5-ben a világranglistán. A zuhatag a meglepő nevű Niagara folyón található, amely az Erie tó vizét vezeti le az Ontario tóba. A vízesés két részből áll: a Horseshoe (Patkó zuahatag) és az American (Amerikai zuhatag) falls-ból, a kettőt pedig a Kecske sziget választja el egymástól. Állítólag a vízesés a kanadai oldalról sokkal szebb, amiről mi is megbizonyosodhattunk, hogy tényleg így van. Az amerikai oldalra építettek egy a folyó fölé benyúló kis konzolt, hogy igyekezzenek jobb kilátást nyújtani, de még így is a kanadai oldal a nyerő. Viszont ami elég meglepő volt az a két Niagara Falls közötti különbség, mármint a két település közötti különbség. Míg az amerikai oldal, majdhogynem egy halott város látképét kelti, lepukkant épületekkel és láthatólag nem karbantartott közterületekkel, addig a kanadai oldalon csillogó szállodák és takaros parkok sorakoznak. A híres Maid of the Mist hajójárat, amellyel a vízesés aljában lehet hajókázni csak nyáron működik, de amúgy sem lett volna kedvünk nagyon elázni a 0°C körül mozgó időben. Miután megnéztük az amerikai oldalt a vízeséstől pár száz méterre lévő, a folyón átívelő Rainbow Bridge-n átgurultunk Kanadába. Nem tudom, kit mi vett rá a híd elnevezésére de, hogy a színtiszta időben a hídfő acél szerkezetén úgy tört meg a fény, hogy az egy szivárványt formázott a víz felszínén, eléggé alátámasztotta a névválasztás sikerességét. Tehát mint írtam a kanadai oldal sokkal jobban karban tartott és talán ennek is köszönhetően itt többi is volt a turista. A vízesés pedig tényleg fenséges, a Horseshoe vízeséstől pár méterre állni leírhatatlan élmény, szinte érezni az alázúduló víz irdatlan erejét. A vízesés közepe pedig a felszálló párától nem is látható. Míg az amerikai oldalon egy parkon keresztül érhető el a vízesés, addig a kanadai oldalon egy forgalmas út melletti járda határolja azt. És ha már a felszálló pára, a Niagara mellett haladó autóút is kap belőle, így gyakorlatilag az az útszakasz az év 365 napján 24 órában ki van téve a párából lecsapodó finom szitáló esőnek. Szóval ez a híres Niagara; még szakajtónyi érdekességet lehetne írni róla, a vízesésen lezúgó emberektől kezdve a nem messze található vízi erőműig, de inkább induljunk tovább Toronto-ba, ahol az éjszakát töltöttük.

Miután este mindenki derült, másnap reggel elindultunk felfedezni Toronto városát, amely 5 millió lakosával az ország legnagyobb települése, és egyben a világ egyik legmulti(média)kulturálisabb városa. Természetesen első célunk a város ikonikus épülete a CN Tower volt. Az 1973 és 1976 között épült torony 553 méteres magasságával egészen 2007-ig, a Burj Khalifa megépítéséig, a világ legmagasabb szabadon álló épülete volt. (A felhőkarcolók meg égbeszökő szerkezetek evolúciójáról oldalakat lehetne írni, de egy kis érdekesség ide kívánkozik: azért kell kikötni, hogy szabadon álló épület, mert az USA-ban egy rakat kábelekkel feszített rádióátjátszó torony található, amely kenterbe veri CN Towert. A Burj Khalifa mellesleg mindezeket is lepipálta, szóval a dubai űrfelhőkarcoló bármely ember építette szerkezetnél magasabbra nyúlik). Vissza a CN Towerhez, maga a torony a mai napig ellát távközlési funkciókat, de emellett legalább ilyen fontos a turisztikai szerepe is. A toronyban több kilátószint is található. A 346 méter magasságban fekvő beltéri kilátószintre érkeztünk meg először, ahonnan pazar kilátás nyílt az alant elterülő városra és a szomszédos Ontario tóra. Két emelettel ez alatt található a híres üvegpadló, amelyre ráállva láthattuk a lábunk alatt 342 méterrel elterülő utcaszintet. Az első lépések megtétele még viszonylag nagy óvatossággal teltek, utána azonban hiába ugráltunk nem sikerült (szerencsére) betörnünk a 6 centi vastag több rétegű üveglapot. Itt ki lehetett menni egy külső kilátóteraszra is, ahol megtapasztalhattuk az ilyen magasságban uralkodó időjárást. Erről csak annyit, hogy akkora szél volt, hogy a Jacko féle előredőlős mutatványt gond nélkül megcsináltam a szél megtartó erejével. Egyébként a toronyban 342 méteres magasságban található egy 360 fokban körbeforduló étterem is. Végül felmentünk a torony legmagasabb és egyben a világ legmagasabban lévő kilátószintjére, a 447 méter magasan lévő SkyPod-ra. Egyébként a toronyban található a világ legmagasabban lévő borospincéje is. Nem tudom mit értenek pince alatt 350 méter magasságban, de mint később is látható a helyiek elég szabadon tudják néha értelmezik a dolgokat.

Miután kigyönyörködtük magunkat a kilátásban, elindultunk felfedezni a várost. Mivel földrajzbarbár mivoltomat itt sem sikerült megtagadnom, így a csapat élére állva én láttam el az idegenvezetői feladatokat. Felkerestük a világ leghosszabb utcájának kiindulópontját. A Yonge Street Toronto-ból indul és 1896 kilométer után ott ér véget, ahol ráfogták, hogy véget ér. Mert, hogy hiába tartotta még a Guiness Rekordok Könyve is számon, mint a világ leghosszabb utcája, igazából nem más, mint egy tényleg hosszú utca, amely később felkanyarodik egy autópályára, ami meg aztán jobbra-balra kanyarodik, aztán később visszavedlik sima mezei úttá és egy mező közepén egy útelágazódásban véget ér. És az egészre jó indulattal ráfogták, hogy az mind a Yonge street. De mindez részletkérdés, a lényeg, hogy ott álltunk a világ leghosszabb utcájának elején. Ezután a Bay streetre sétáltunk át, amely Toronto pénzügyi központjának az ütőere. Az út mentén található a régi városház gyönyörű épülete, amely óratornyáról azonnal felismerhető, és közvetlen szomszédságában az új városháza, amely a 60-as, 70-es évek építészeti szokásához híven egy betonförmedvény, de egyébként nekem egész tetszik. A városháza előtti téren különböző szórakoztató programok ütötték fel fejüket; az Intel standján egy interaktív játék nyereményeként különböző apró számítástechnikai nyereményeket lehetett szerezni. A játék lényege, hogy 45 másodpercig minél izgatottabban kellett viselkedni, ugrálni, hadonászni, amelyet érzékelők mértek, és ha elértél egy bizonyos izgatottsági szintet, akkor nyertél valami apróságot. Bencének és Robinak sikerült is nyernie egy Starbucks kupont meg egy baseball sapkát, Andrásnak nem jött össze. Talán egy Nintendo Sixtyfour vagy egy Blastoiiiiseee sokat dobott volna az izgatottság faktoron. Miután sikeresen visszataláltunk az autókhoz tovakerekedtünk Ottawa felé, amely 5 órányi vezetés után érődött el.

A péntek éjszakai szállásunk nem is Ottawaban, hanem az egyik elővárosában Nepeanban feküdt, amelyet hasonlóan lehet elképzelni, mint a Lyon Estates lakóövezetet a Back to the Future-ből. Ottawát majd 200 évvel ezelőtt még Bytown néven alapították és egészen 1857-ig, mikor is Viktória királynő bejelentette, hogy Ottawát választja fővárosnak, semmi nem utalt rá, hogy bármi érdemleges is fog történni a poros kisváros életében. A királynő döntését megdöbbenéssel fogadták a kanadaiak (főleg a toronto- és montreál-beliek), kis túlzással olyan, mintha a Galvánvillát neveznék ki Magyarország nehézipari centrumának. Ennek megfelelően a fővárosban még amerikai viszonylatban sincs sok történelmi látnivaló. A 19. század végén felhúztak egy nagyon szép parlamentet, illetve a bíróság, a nemzeti galéria meg a pénzverde épületét. Mi utóbbi meglátogatása mellett döntöttünk, azonban kiderült, hogy a következő túravezetés csak egy óra múlva indul, így jobb híján a pénzverde szuvenír shopjában ütöttünk el fél órát. A több ezer dollár értékű limitált kiadású érmék mellett egy igazi aranyrudat is megtekinthettünk. Ráadásul utóbbit is meg lehetett fogni és felemelni; elég emberes súlya volt. A pénzverde után a kicsit kijjebb található Canada Science and Technology Museum felé vettük az irányt. Ebben a múzeumban lokomotívoktól kezdve a különböző energiaforrásokon át a híres kanadai felfedezőkig sok mindennel megismerkedhettük. Ráadásul még egy csillagromboló folyosóján is keresztül lehetett sétálni.            

Szombat kora este értünk Montreal városába, amely Párizs után a második legnagyobb francia nyelvű város a világon. Míg Ottawa és Toronto Ontario tartományban fekszik, addig Montreal Quebec tartományban, azaz Kanada francia nyelvű részén. És bizony tényleg franciául beszélnek ott az emberek. A feliratok többsége kétnyelvű és a legtöbben angolul és franciául is beszélnek, azonban a hétköznapi beszédben szinte mindenki fhansziát használ. Miután feltérképeztük a beszámoló elején már említett lakást és megvitattuk, hogy a házban talált szőrtelen macska valójában egy hatalmasra termett patkány, elindultunk a belvárosba vacsorázni. Elsőként kommunikációs félreértések következtében sikeresen beültünk egy nagyon fényűző étterembe, ahol az árak az árlap sokadszori megnézése után sem lettek kisebbek, így 10 perc után a pincérek megrökönyödésére rendelés nélkül távoztunk. Ezután egy sokkal jobban a mi ízlésünknek és megjelenésünknek megfelelő éttermet sikerült találni, ahol harmadannyi pénzből jóllaktunk és az esti mulatságra is alapoztunk kicsit. És még az étterem specialitását az ultra death (a suicide kategóriánál is erősebb) fantázia névre hallgató very very hot csirke szárnyakat is sikerült könnyek között lenyomni a torkokon. A többieknek. Az este hátralevő részét pedig egy takaros kis klubban töltöttük.

Vasárnap reggel András szomorúan konstatálta, hogy a házi patkányunk leghőbb vágyai ellenére sem szökött világgá, de legalább Bencére ráugrott kétszer éjszaka. Ezután a városközpont felfedezése következett, ami az idő és az időjárás szorító vasmarkában elég kurtára sikeredett. A belváros központi templomát, a Notre Dame-ot megnéztük. Kívülről. Ugyanis belépődíj ellenében lehetett volna csak bemenni, amihez nem füllött a fogunk. A metsző hideggel szemben kicsiny galériák megtekintésével próbáltunk fedezéket találni. A galériákban kortárs montreal-i művészek festményei voltak kiállítva. Egy pár egész jó volt, talán még tetszett is, de a többi inkább agyborulványnak tűnt számomra. Bár ez inkább művészi érzékem csökevényességét jelzi, semmint a művészek munkájának megkérdőjelezését. A lényeg, hogy nem a montreali galériákról fogok írni a következő angol esszében, ahol valamilyen az életemet megváltoztató eseményről kell beszámolnom. Miután magyarkodtunk egy kicsit a boltokban, visszaindultunk a kocsi felé, amelyet a rakparton parkoltunk le. Jó túravezető lévén még két (ami aztán három lett, maradhat?) érdekességet kiszemeltem a városban, amelyet még útba ejtettünk. Elsőként a Habitat 67 nevű építészborulványt néztük meg. Ez az 1967-es világkiállításra épített lakótömb leginkább egymás hegyére-hátára dobált kockák amorf halmazára hasonlít. Esztétikai értékét mindenki döntse el maga, de az biztos, hogy ilyen nincsen máshol. Az építész Moshe Safdie még diplomamunkájaként tervezte a lakótömböt, amely később meg is valósult. Az építészettörténet egyik mérföldkövének tartott épületben mind a mai napig laknak emberek. Érdekes látvány volt, de lakni inkább nem. Ezután tovagördültünk a Szent Lőrinc folyón található két kicsiny sziget felé. Az Ile Sainte Héléne szigeten található a Biosphere nevű Fuller féle geodetikus kupola (további részletekről Hegedűs Tanár Urat kérdezni), amely jelenleg egy környezettudományi múzeumnak ad otthont. A hatalmas rácsos gömböt szintén a ’67-es expora építették és az amerikai pavilonnak adott otthont. Miután kívülről és belülről is megcsodáltuk eme nagyszerű építőmérnöki (!) teljesítményt, egy szigettel arrébb költöztünk, az Ile Notre-Dame mesterséges szigetére. A sziget a változatosság kedvéért szintén az expo-ra épült 1965-ben. Igencsak kitettek magukért a kanadaiak az világkiállításra. Jelenleg a sziget ad otthon a Circuit Gillet Villeneuve autóversenypályának, ahol minden évben Forma 1-es versenyt is rendeznek. A legnagyobb meglepetésemre a szigetre vezető hídról egyenesen le lehet hajtani a versenypályára, így miközben Vettel Brazíliában hajtott az újabb világbajnoki győzelme felé, addig mi Kanadában teszteltük a jövő évi Red Bullt róttuk a köröket, még a boxba is kihajtottunk egy áthajtásos büntetés erejéig. Egyetlen apró szépséghiba a pályán érvényben lévő 30 km/h-s sebességkorlátozás volt… És hogy még Raikkonen se érezze magát az egyetlennek, aki eltéved a Forma 1-es pályán, mi is elkeveredtünk és így sikerült Andrásékat elveszíteni (én Ivanék kocsijában ültem), és fél órás keresés után sem leltünk egymás nyomára. És mivel rádión se tudtunk a másik fülére szólni meg telefonon se, ezért feladtuk a keresést és elindultunk haza. Az 5 órás hazaút során a legnagyobb izgalmat a szigorú tekintetű határellenőr szolgáltatta, aki addig nem engedett belépni USA-ba minket, amíg le nem tolattunk a VLC media player szimbólumának széléről a határátkelőhelyen.  Montrealban még 1976-ban olimpiát is rendeztek, azonban sajnos az olimpiai helyszínek már nem fértek bele az időbe.

Hogy legszebb irodalomfogalmazásaimat idézzem, Kanada nagyon jó volt, mi meg nagyon vidámak voltunk. Maga az ország irgalmatlanul nagy, órákon keresztül csak mentünk előrefelé az autópályán a végtelennek tűnő erdőségek között és ez mind csak Kanada délkeleti részének egy szeglete volt, amit bejártunk.

Niagara az amerikai oldalról

Sirály

Niagara (Patkó-zuhatag) a kanadai oldalról

CN Tower

Kilátás Torontora...

...és az Ontario tóra

Kötelező kép az üvegpadlón

Royal Canadian Mint (pénzverde)

Már vinné

Star Wars

De mit csinááálsz? Há hogy az anyádba nézel ki?

Notre-Dame Montreal

Habitat 67

Montreal

Biosphere

Gilles Villeneuve Circuit

Múlt héten nem sok minden történt, legalábbis hétközben: a napok főleg tanulással teltek.

A héten rendezték meg az első International Education Week-t, amelynek keretében különféle programokon lehetett megismerkedni távoli országokból idecsöppent diákokkal és országuk kultúrájával, szokásaival. A programsorozat pénteki napján a sporté volt a főszerep. Én még korábban megígértem Elizabeth-nek, az OISS Ibi bájának (a párhuzam testalkat tekintetében is megállja a helyét), hogy segítek nekik a biliárd megszervezésében. Így a pénteki Foundation Design gyakorlat után, amely szokatlanul hosszú, vagy 20 perces volt, lebattyogtam a MUB épületében található Games Room-ba. Ebben a teremben a játékoké a főszerep. Lehet itt biliárdozni, pingpongozni, dartsozni, de még FIFA-zni is. Szóval én a biliárdhoz lettem beosztva, és tekintettel arra, hogy a két óra alatt az égvilágon senki nem bukkant fel, így Eliazbeth-tel és egy másik OISS alkalmazottal biliárdoztunk egész végig. Aznap este, hogy teljes legyen a nap még egy baráti focimeccset is szerveztünk magunknak a kínai légiós válogatott ellen. Szóval a nap végére rendesen el is fáradtam.

Szombaton a szép időt kihasználva felkerekedtem és elindultam világot, legalábbis környéket látni. A célállomás New Castle települése volt, amely a Great Island-en fekszik. Ez a legkisebb város New Hamsphire-ben és az egyetlen, amelyik egészében szigeten fekszik. Délelőtt lebuszoztam Portsmouth-ba, ahonnan már gyalogtávolságban (legalábbis az én fogalmaim szerint) volt a célállomás. Elsőként a Fort Constituion felé vettem az irányt. Ez az erőd a sziget keleti csücskében fekszik, pontosabban feküdt, ugyanis már csak falmaradványok maradtak belőle. Az egykori erőd mellett azonban egy jelenleg is működő katonai támaszpont található és az erődöt csak a katonai állomáson keresztül lehet megközelíteni. Ezért a látogatók számára felfestettek egy sárga vonalat, amelyet követve át lehet vágni a támaszponton, letérni róla pedig szigorúan tilos. Az erőd mellett egy világítótorony is található, amelyet nyáron meg lehet is látogatni. Ezután a sziklás-homokos parton lesétáltam a Great Island Commom nevű gyönyörű kis parkba, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik egy másik világítótornyra. Utóbbi világítótorony az öböl bejáratában fekszik, egy olyan apró szigeten, hogy a világítótorony egymaga elfoglalja az egészet. Még Google Earth-on is alig lehet megtalálni. Kicsit északra tőle pedig a Wood Island fekszik, amely ugyan egy picit nagyobb, de épített környezet ugyanúgy egyetlen épületből áll, mégpedig egy elhagyatott házból, amelyet egykoron life saving station-ként használtak. A park után lesétáltam a sziget déli részén fekvő Fort Stark erődhöz, amelyet több háborúban is használtak, legutoljára a második világháborúban azóta pedig elhagyatva áll. A lerobbant beton épület igazi horror filmes helyszín, akadt is egy pár helyiség ahova Grave Encounters-ön edződve sem mertem bemenni. Mondjuk lehet pont ezért nem. Betört ablakok, omlóvakolat, plafonról lógó vezetékek, omladozó betonfalak, Titiék biztos irigyelnek most :) Miután kifotóztam magam és az óceánparton is nézelődtem kicsit elindultam vissza Portsmouth-ba, befejezve így 4 órás felfedező körutamat.        

Bence és Robi a hétvégét New York-ban töltötték, ahol a computer security verseny döntőjét rendezték meg, ahova még pár hete kvalifikálták magukat. A 15 döntőbe jutott egyetemet 4 fős csapatok képviselték és 2 napos versenyen (amíg Garfield anyja haza nem zavart mindenkit) mérték össze erejüket. A UNH csapata végül a 15. helyezést érte el, ami ugyan az utolsó pozíció, de már az is megsüvegelendő teljesítmény, hogy bejutottak a döntőbe. Az ellenfelek között pedig szinte mindegyik egyetem jóval nagyobb hangsúlyt fektet az oktatásban erre a témára, szóval szép eredmény ez a 15. hely is.

Időközben kijavították a második zh-t is Foundation Design-ből. Sajnos ez nem sikerült olyan jól, mint az előző, ugyanis 96,5% helyett csak 96% lett. Remélem nem züllök el teljesen a félév végére :)

Pár megfigyelés az amerikaiakról:

1: Teljesen mobil függőek. Szinte állandóan a mobiljukon lógnak, sms-eznek, fácséznak, chatelnek, stb… A menzán, az iskolában, a bárban, a buszon, szinte mindenhol. Nem egyszer látni, hogy jó barátok ülnek egymás mellett és ahelyett, hogy beszélgetnének, mindegyikük a telefonján pötyög.

2: Rettenetes a zenei ízlésük. Nem mondom, hogy az én ízlésem olyan kifinomult lenne zenei téren, hogy nagyon, de az itteniek valami rap-pop-techno keveréket hallgatnak, ami minden csak nem jó. Inkább hallgatnám egész este a 10.000 éves furulyát, mint ezt a zenét. Valószínűleg nem véletlen, hogy a legjobb zenekarok szinte mind britek (remélem olvasod ezt Pityu).

Ma este, pontosabban 1 óra múlva (nem ártana pakolnom...) pedig irány Kanada, szóval a következő bejegyzés az északi szomszédnál tett kiruccanásról szóló beszámoló lesz. Négy napot fogunk ott tölteni, köszönhetően annak, hogy a Thanksgiving (hálaadás) miatt nem lesz tanítás csütörtökön és pénteken.

A szigetre vezető híd

Fort Constitution bejárata

Világítótorony a Fort Constitution-nél.

Wood Island

Világítótorony a semmi közepén

Lépcső (Fort Stark)

Sötétben elég para lehet

Meri vagy nem meri?

Hullámok csapnak át a hullámtörőn

Fort Stark (találós kérdés: mi látható a bekeretezett kis képen? Horror tagosok kizárva)

Fort Stark felülről

Az otthoni kalendáriummal ellentétben itt nem rövid, hanem hosszú hétvége volt a hétfőre eső Veteran’s day miatt. 1918. november 11-én írták alá a Compiégne-i erdő híres vasúti kocsijában az első világháborút lezáró fegyverszüneti egyezményt. Minden évben ezen a napon megemlékeznek az ország egykori és jelenlegi katonáiról, akik messze földön szolgálják a haza biztonságát, netán gazdasági érdekeit. A megemlékezés keretében többek közt sor került ünnepélyes zászló felvonásra, én pedig egy 13 órás házi maratonnal ünnepeltem meg a munkaszüneti napot.

Sustainable Engineering nevű tárgyból kaptunk egy take home exam-et, ami annyit takar, hogy a zh-t nem órán, hanem otthon kell megírni és egy bizonyos határidőre (másnapig, hét végéig…) be kell adni. Lévén a feladat egy projekt értékelése volt és a munkára egy hét állt rendelkezésre, így inkább egy nagyobb kaliberű házira hajazott, mintsem egy zh-ra. Mindenesetre jó egyetemistaként sikerült az utolsó napra hagyni, így a hétfői napomat délelőtt 11-től egészen éjfélig szünet nélkül (bár kajálni azért elmentem) a megírásával töltöttem. De lényeg a lényeg, sikerült leadni, így foghatok is neki a többi házimnak. Többek közt egy több oldalas esszé megírásának, amire bizony nem elég az irodalom angol óra előtti szünet (főleg, hogy Bogik se járnak az órára), így kénytelen leszek egymagam megírni (lehet már meg is írtam). Mivel erre az angol órára minden héten kell egy kisebb-nagyobb beadandót gyártani, és Professor Haines hasonló hatékonysággal javítja a dolgozatokat, mint Márti néni, ezért még nem sok kijavított esszémet láttam viszont. Viszont legalább általam választott témában írhatom az esszét, így lett a témám a szeretet ereje helyett a vulkánok.

A hétfői naphoz hasonlóan vasárnap is tanulással telt, nem úgy, mint a szombat. Napközben ugyanis Michaellel együtt ellátogattunk a nem messze található Redhook Brewery-be. A sörfőzdéről annyit kell tudni, hogy egy sörfőzde. Még pedig olyan sörfőzde, amelyet 1981-ben alapítottak. Az 1 dollárba kerülő túravezetés során megmutatták a különböző lepárló és egyéb funkciójú tartályokat, illetve a palackozó részleget. A túravezetés végeztével pedig ingyen kóstolót kaptunk három különböző típusú Redhook sörből. A túravezető srác nagyon viccesnek tűnt, de mivel rettenet halkan és akcentussal beszélt, ezért gyakran csak teátrális gesztusai és a többi vendég reakciója jelezte humor bonbonjainak elsülését.

Szombat este Kate-tel kiegészülve elmentünk a UNH – Vermont jégkorong mérkőzésre. A hoki meccset az egyetem sportcentrumában, a Whittemore Centerben rendezték. Lévén ez egy fedett csarnokban található, nem pedig egy nyitott stadionban, aminek csak egy oldalán van lelátó, így a hangulat is sokkal jobb volt, mint az amcsi foci meccsen. A jobb hangulat nemcsak ennek, hanem a csapat kiválóságának is köszönhető, ugyanis a UNH csapata az egyetemi bajnokság első osztályában játszik. A mérkőzés remek kikapcsolódás volt, és a UNH simán verte az ellenfelet 5-0-ra. Mivel először voltunk hoki meccsen, ezért fogalmunk nem volt róla, hogy hova kéne ülnünk, így kiválasztottuk a nekünk legjobban tetsző helyet. Mint később kiderült tényleg az egyik legjobb helyre telepedtünk le, ugyanis sikerült elfoglalnunk az edző feleségének a székét. A mellettünk ülő öregemberrel, aki nem győzött csodálkozni rajta, hogy életünkben először vagyunk hoki meccsen, hamarosan szóba is elegyedtünk. A helyi szurkolóknak van egy felettébb érdekes szokása is, ugyanis minden hazai meccsen az első hazai gól után döglött halakat (!) dobálnak a pályára. Továbbá előszeretettel szidják az ellenfél játékosait, bár ez annyira nem újdonság európai foci edződve.

A hoki meccs után ugyanezzel az ötös társasággal (Kate, Michael, Bence Robi és jómagam) a 15 perces autóútra található Fox Run Mall (amitől nem messze található a brewery) felé vettük az irányt, ahol megnéztük a legújabb James Bond filmet, a Skyfall-t. A film egész jó volt, megnézésre ajánlott. A mozijegy meglepően drága volt (11 dollár), és még helyjegyek sem voltak, hanem mindenki oda ült le ahol helyet talált. Míg a mekiben egy közepes kóla tényleg közepes méretű, addig itt a közepes kóla vödör méretű volt. A filmelőzetesek is kicsit hosszabb ideig tartottak, mint otthon, az előzetesen 22:00-ra kiírt film, így 22:22-kor kezdődött el. A legmeglepőbb viszont az a mocsok volt, ami a film végén kifelé menet fogadott bennünket. Az ülések mellett, alatt nem is popcorn szemek, hanem popcorn hegyek magasodtak, a papír poharak eldobálva, szóval Pénteknek volt dolga.

p.s. Péntek = takarító        

Redhook Brewery

Hearts - Hibernian 5-1

Hokimeccs

UNH Wildcat a jégen

Múlt héten ugyebár elérkezett a választások napja is, az eredmény pedig mindenki számára ismert. Bár a UNH nyilván nem reprezentálja egész New Hampshire államot, de az egyetemen tapasztaltak alapján elég meglepő lett volna, ha New Hampshire-ben nem Obama nyert volna. Igaz ennél nagyobb különbségre számítottam, ugyanis Obama 52%-ot, míg Romney 46%-ot kapott (a maradék 2%-nyi szavazat egyéb elnökjelöltekre érkezett, mert bizony nem csak ketten vannak, bár a többieket a kutya se érdekli, és a szomszédjaikon kívül más nem nagyon szavaz rájuk, max akik félre nyomják a gombot). Szóval a lényeg, hogy Obama 6%-kal kapott többet New Hampshire-ben, mint Romney, ami azért tűnik nekem a vártnál kisebb arányú győzelemnek, mert Obama támogatottsága a fiatalok körében jóval magasabb, így nyilván az egyetem jóval nagyobb tábora van, mint nem.

Ami furcsa volt, hogy Amerikában nem ismerik a kampánycsend fogalmát, még a szavazás napján is banánnak (!) öltözött Obama önkéntesek kardos(kút)kodtak az elnök mellett. Az egyetemről pedig Obamát reklámozó buszokkal ingyen vitték a szavazni a diákokat a közeli gimnáziumban található szavazóhelyiséghez. Amerikában (hozzánk hasonlóan) nem szokott túl magas lenni a részvételi arány, így önkéntesek járták egész napot a campus-t, és kérdezgették az embereket, hogy voltak-e már szavazni. Olyan hű de nagy felhajtás viszont nem volt, az Obama buszt és a pizsamás banánokat leszámítva nem sokban különbözött egy átlagos naptól. Este természetesen mindenki a képernyőre tapadva figyelte a választási eredmények alakulását, és szent meggyőződésem, hogy a demokratikus győzelmet előbb jelentették be a Facebook ismerőseim, mint a CNN. Az otthoni ismerősök pedig lelkesen, de hiába kérdezgették hazai idő szerint este 6-kor (azaz itteni idő szerint délben), hogy tudom-e már a választások eredményét.

Személy szerint nem nagyon konyítok a politikához, illetve a két jelölt programjához sem. Egyik párt a másik. De mint ember Obama szimpatikus számomra, szóval nem bánom, hogy ő nyert.

A héten megérkezett az első hó is. Már eleve a héten meglehetősen lehűlt az idő, így kénytelen voltam felavatni a szemeszter elején vett téli kabátomat, amely szerencsére funkciójának megfelelően üzemel.  A havazás szerda este kezdődött, és csütörtökön eső formájában folytatódott, aminek köszönhetően a leesett pár centis hó el is olvadt aznap.

Szerdán kicsit sikerült elvesznem a tér-idő kontinuumban, így majdnem lekéstem az esti Foundation Design zh-mat. A hangsúly a (tér-idő kontinuum mellett) a majdnem-en van, szóval végül odaértem időben, és a zh is teljesen jól sikerült. Eredmény még később várható.  A csütörtöki International Circle témája ezúttal Egyiptom volt, egyiptomi étkeket lehetett kóstolni, ruhákat felpróbálni és diavetítés is volt az ország látnivalóiról. Hétfőn pedig karaoke party volt a menzán(!), két hamburger között lehetett énekelni egyet. Egyébként be kell valljam a menza kezd unalmassá válni, állandóan ugyanazok a kaják ismétlődnek. Főleg reggelinél, szinte csak scrumbled eggs (rántotta) van meg egy-két krumpli meg kolbász szerűség, de azok is pár naponta ismétlődnek. De mindegy, amíg ingyen van, addig nem akarok panaszkodni.

Míg otthon rövid hétvége következik, addig itt hosszú, ugyanis a Veteran’s day miatt hétfőn nem lesz tanítás. Helyette lehet majd tanulni, ugyanis besűrűsödtek a házik, az egyik otthoni tárgyamból is le kell adnom majd egy beadandót. Szóval lesz mit csinálni, de azért holnap egy hokimeccs és egy brewery (sörfőzde) látogatás befér. Ühüm…ő befér.   

A foci csapat (felső sor: Tim, Aziz, UNH Housing, alsó sor: Michael, Kien, Alvaro)

Kate és Mansour bin Zayed bin Sultan al Nahyan sejk

Facebook screen shot Obama győzelmének bejelntésekor (érdekességképpen Obama népszerűségéről: a képernyőn látható hat, Obama győzelemnek örülő UNH-s diák közül mindössze egy amerikai van, a többi öt nemzetközi diák, akik ugyebár nem állampolgárok, nem szavazhatnak (még Hajduk Áron sem) és mindössze két hónapja vannak az országban)

A hurrikán miatt nem csak a tanítás maradt el, hanem a szokásos hét közbeni bejegyzésem is, de igyekszem bepótolni az elmaradásomat.

A hét elején ért el hozzánk Sandy hurrikán, ezért hétfőn és kedden pedig elővigyázatosságból tanítási szünetet rendeltek el.  A diákoknak azt tanácsolták, hogy aki teheti, az utazzon haza és otthon vészelje át a hurrikán tombolását. Ennek köszönhetően meglehetősen kiürült a campus, de azért így is sokan maradtak. A legtöbb amerikai New Hampshire-ből vagy valamelyik szomszédos államból jött, nekik nem okozott különösebb gondot hazautazni. De nyilvánvaló ugye, azért a messzeségből jött, valamelyik távolabbi államból, netán a Föld túloldaláról, azok a campuson maradtak. De olyan is akadt (mint például Amanda az emeletünkről), aki New York-ban lakik, oda meg sok értelme nyilván nem lett volna hazamenni.

A tanítási szünet illetve az egyetem csökkentett üzemmódú működése az alábbiakat jelentette: Ugye a tanórák logikusan elmaradtak, ráadásul be se kell majd pótolni őket. A menzák is csak csökkentett nyitva tartással és kínálattal üzemeltek. Hétfőn pedig már egykor bezártak, így az aznapi vacsorát elvitelre kért kajás dobozokkal lehetett megoldani. A tömegközlekedés is leállt, illetve a könyvtár és az épületek nyitva tartása is kurtább lett a megszokottnál. Frankenstorm hétfő délután-este felé ért el Durham-be. A vihar keltette áradás egészen idáig benyomult az öböl mentén, így a campus percek alatt víz alá került. Nekem szerencsére sikerült megkapaszkodnom egy úszó autó tetején, majd onnan egy fa tetejére másztam fel, ami még kilógott a vízből. Mikor már kezdte megadni magát az erős sodrásnak a fa, szerencsére megérkezett a mentőhelikopter és a leeresztett létrájukon, sikerült felkapaszkodnom a járműre körülbelül akkora volt, mint otthon egy viszonylag nagyobb vihar, bár a szél talán erősebben fújt. Nagyobb károkat szerencsére itt nem okozott, mindössze letört ágak és felborult kukák tanúskodtak másnap az éjszaka történéseiről. (De hol van ez attól, amikor a VMG tetejét bontotta le a szél?) Éjfél körül egy 20 perces áramszünet is volt, ami elég jelzés értékű volt arra, hogy elmenjek aludni. Állítólag az egyetem déli részén egy nagyobbacska fa is kidőlt, aminek köszönhetően ott több órára is elment áram. A legrosszabb dolog az egész hurrikánban az volt, hogy még a foci meccsünk is elmaradt, amely ráadásul nem is lesz bepótolva. Mindenesetre a lényeg, hogy különösebb gond nélkül átvészeltük a vihart, így szerdán újra kinyitott az egyetem.

Ami azért is volt fontos, mert szerdán érkezett el Halloween napja is. Az előző posztban már írtam róla, így most kicsit kevesebb időt szentelnék neki. Bár az otthoni tendenciával nem igazán értek egyet, itt nagyon élvezem a Halloween-t és a körülötte lévő felhajtást. A múlt héten vásárolt jelmezünket szerdán újra felvehettük, amikor is a Babcock-ban szerveztek kis Halloween-i mulatságot. Tökfaragás, jelmezverseny, filmnézés, szóval kellemes hangulatban és társaságban telt el az este. Azért egy jó Horror Tag-ot el tudtam volna képzelni a nap végére.  

Pénteken Bimochan Nepálról szóló bemutató előadására néztem el (fun facts: Nepálban több isten van, mint ahány ember él az országban és több templom, mint ahány ház), este pedig Ivo-tól kaptunk meghívást póker party-ra. Elég nagy szégyenemre egyetlen kört sem nyertem az este, de még így is csak harmadiknak estem ki. Ja és itt a póker csak magát a játékot jelenti, a 4 ugyanolyan értékű lapkombinációt nem hívják pókernek, hanem „four of a kind”-nak.

Szombaton pedig végre eljutottam amerikai foci meccsre is, igaz csak a UNH meccsére, de ez legalább ingyen volt (az undergraduate studentek ingyen bemehetnek az egyetemi sporteseményekre). A UNH csapata az egyetemi bajnokság második osztályában vitézkedik és ezúttal a Williams and Mary csapatát látták vendégül. Érdekes, hogy mennyivel fontosabb szerepet játszik itt az egyetemi csapat mérkőzése (legyen szó amerikai fociról vagy hokiról) a közösség életében, mint otthon. Minden hazai mérkőzés előtt a szurkolók, akik nemcsak mostani diákokból állnak, hanem számtalan korábbi diákból és környékbeli lakosból is, összegyűlnek a parkolóban, kipakolják a grill sütőt meg a campingszékeket, felrakják a kolbászt meg a burit, sütögetnek, sörözgetnek, beszélgetnek. Ezt a szokást „tailgating”-nek hívják. Szóval a meccs nemcsak egy meccs önmagában, hanem sokkal inkább egy közösségi esemény. A játék közben pedig számtalan egyéb szórakoztató programmal próbálják színesíteni a mérkőzést. A mérkőzés előtt (Felix Baumgartner sztratoszférikus) ejtőernyős ugrással emlékeztek meg a veteránokról. A meccs közben és szüneteiben pedig pom-pom lányok, azaz cheerleaderek és fúvós zenekarok (legalább három) szórakoztatták a nagyérdeműt. Minden hazai pontnál pedig katonák rohantak a pályára, akik annyi fekvőt nyomtak le, ahány pontja volt a UNH-nek. A főszünetben pedig egymillió forintos rúgás dobás is volt. Mindez egy egyetemi másodosztályú mérkőzésen. A mérkőzés egyébként igen fordulatosan alakult, és végül 28-25-ös hazai győzelemnek örülhetett a szurkolótábor. Bár a meccs tiszta játékideje 4*15 perc, a sok állásidő miatt vagy 3 órán keresztül tartott, így a végére már kezdtem unni kicsit. Összegezve szép volt, jó volt, de fociból akkor is csak egy van és az nem ez :D

Csütörtökön az International Circle-n Tammy és Maarten tartott előadást „Ten reasons to visit the Netherlands” címmel. Ami annyira jó volt, hogy rögtön el is határoztam, hogy a következő félévben Hollandiába fogok menni. Szombat este pedig Róbert születésnapját ünnepeltük meg a Libby’s-ben.  Én indokolatlanul megörültem egy eritreai diáknak, aminek örömére két órán keresztül beszélgettem vele, és aki két hatalmas pacsival jutalmazta hevenyészett földrajztudásom (Aszmera egyébként). Vishnu sikeresen elhagyta nemrég vett kabátját. Bence meg még indulás előtt legalább ennyire sikeresen kizárta magát a szobájából. Szóval eseményekben ezúttal sem volt hiány.

Végére pár apróság még: Az óra átállítás itt tegnap este volt, éjjel kettőről kellett egyre átállítani az órát. Időközben a kanadai és a floridai tripünk is lassan el kezdett szerveződni. És végezetül egy örömteli hír: András eljegyezte Anastasia-t :)

Sandy pusztítása

Halloween

Salar barátunk Pakisztánból (miután Soma WC papírral körbetekerte)

Akcióban a quarterback

Lejjeb a hátat szörnyszülött

Fúvós zenekarok szórakoztatták a szünetben a közönséget

Bizonyára már otthon is mindenki hallott a Sandy hurrikánról, amely körülbelül ezekben a percekben érheti el az Egyesült Államok keleti partjait. Mivel a Frankenstorm-nak becézett hurrikán szokatlanul erős és szokatlanul észak felé mozog, ezért elővigyázatosságból kétnapos tanítási szünetet rendeltek el a UNH-en, szóval hétfőn és kedden nem lesz suli. A diákokat arra buzdítják, hogy aki teheti, az menjen haza és otthon vészelje át a hurrikán tombolását, de hát ezek ugye nem mi leszünk. De szerencsére rajtunk kívül is sokan maradnak még a campuson, így azért nem fogunk unatkozni. Nem csak tanítási szünet lesz, hanem maga az egyetem is csökkentett üzemmódban fog működni, a menzák rövidebb ideig lesznek nyitva (egyáltalán az se volt biztos, hogy kinyitnak), a tömegközlekedés nem fog járni és könnyen lehet, hogy kisebb-nagyobb áramszünetek is lesznek. Sandy hurrikán annak köszönheti féktelen erejét, hogy a hurrikán szezon utolsó hurrikánjaként az észak felől érkező hideg légtömegekkel keveredik, amely jelentősen megnöveli az erejét.  Mivel az előrejelzések szerint a hurrikán szeme New York, Philadelphia környékén fog elhaladni, ezért minket várhatólag csak a széle fog elkapni, de így is azért nagy vihart kapunk a nyakunkba. Részleteket majd jövő héten, ha a földrengés után a hurrikánt is sikeresen túléltük.

Mindenesetre a hétvége még nem a hurrikán, hanem sokkal inkább a Halloween jegyében telt. Péntek délután Andrásékkal a Rhode Island államban fekvő Providence felé vettük az irányt, ahol egy Halloween party-ba voltunk hivatalosak. Miután felszedtük András barátnőjét, Anastasia-t, illetve pár barátjukat, akikkel már találkoztunk korábban (Ivan, Eric, illetve két lányt) lekocsikáztunk Providence-be, ahol elsőként elfoglaltuk a szállásunkat a Marriot Hotel-ben. Ez a Marriot Hotel nem teljesen olyan volt, mint a Duna parton álló társa, de azért egy három csillagot így is megérdemel. Jó magyarokhoz híven úgy csökkentettük a költségeket, hogy a két főre lefoglalt szobában öten szálltunk meg, így egész olcsón kijött a szállás. Miután összegyűjtöttük a többieket és felvettük a jelmezünket elindultunk a buliba. Mivel ez egy Halloween party volt, így szinte kötelező volt jelmezben megjelenni, én kalóznak öltöztem  (Robi rendőrnek, Bence és András gengszternek), a jelmezeket még a hét elején rendeltünk amazon-on. A party nagyon jó volt, talán a legjobb buli, amiben valaha voltam, rengeteg emberrel akik a legkülönbözőbb jelmezekben voltak.

Bár Halloween még csak szerdán lesz majd, pár mondatban azért érdemes megemlékezni már most róla. Az ünnep körüli felforgás legalább egy héten keresztül tart, ezt bizonyítja a pénteki Halloween party is, de szombaton például a Libby’s ben (helyi bár Durham-ben) is Halloween party volt, de még a menzán is tartottak tematikus napot, ahol a konyhás nénik beöltöztek, a kajáknak is mindenféle ijesztő fantázianevet adtak és a helyiséget is kidekorálták szellemekkel és egyéb szörnyekkel. Jelmezek tekintetében érdekes irányban mozdult el az ünnep. Nem csak ijesztő jelmezeket, hanem szinte bármilyen jelmezt fel lehet venni, hajóskapitánytól kezdve Batman át óriás brokkoliig bárminek be lehet öltözni. A fiúknak háromféle kategória létezik jelmez ügyileg: az ijesztőek, a viccesek és a valamilyen filmből szedett szereplőt vagy valamilyen hírességet utánzó jelmezek. Míg a lányoknak egyféle kategória létezik: a szexy jelmezek. Mint ebből kiderült nemcsak a gyerekek öltöznek be, hanem szinte mindenki. Az útszéleken pedig rengeteg házat látni töklámpásokkal és mindenféle ijesztő figurákkal kicicomázva.

Miután másnap délelőtt kipihentük magunkat, elindultunk felfedezni Providence szépségeit. Providence a legkisebb területű állam, Rhode Island fővárosa. Az állam a rengeteg öble és tagolt partszakasza miatt kapta az Ocean State becenevet, amely az itteni rendszámtáblákon is olvashatók. Az állam teljes neve (Rhode Island Állam és Provdince Ültetvény) ellenére itt tiltották be először a rabszolgatartást az Egyesült Államokban, de ezen kívül is számtalan elsőséggel rendelkezik. Providence városát 1636-ban alapították, ezzel az Egyesült Államok egyik legrégebbi városa. A város első lakói, köztük a városalapító Roger Williams vallásuk miatt elüldözött bostoniak voltak. A település vallásszabadságának köszönhetően itt épült fel az Államok első baptista temploma. A város legnagyobb látványossága a Rhode Island State House, amely kicsit a washingtoni Capitolium-hoz hasonlít. Az épületet több mint 100 éve építették és a római Szent Péter bazilika, a Minnesota State Capitol és a Taj Mahal után itt található a világ negyedik legnagyobb márvány kupolája. Maga a város egy nagyon kellemes közepes méretű város, rengeteg parkkal és kellemes fákkal övezett utcákkal, szóval nem lehet rossz itt élni. Még egy érdekesség a városról: a Family Guy-ban a ház hátterét alkotó felhőkarcolók Providence épületei alapján lettek mintázva.  

Miután körbejártuk a várost elindultunk a hazardírozni. A Mohegan Sun nevű kaszinókomplexum közel egy órára fekszik a várostól, azonban már Connecticut államban. Ez az irgalmatlanul nagy kaszinó az ország második legnagyobb kaszinója, és az egész egy hatalmas szórakoztatóipari központtá fejlődött az évek során.  A kaszinók tényleg indián rezervátumokon találhatóak (Mohegan = mohikán), ugyanis ezeken a terülteken kisebb az adó és sokkal kedvezőbb feltételek mellett üzemeltethetők a szerencsejáték ipari létesítmények. Tehát mint említettem a Mohegan Sun az ország második legnagyobb kaszinója. Az épületben szerintem legalább ezer játékgép található (megnéztem 6500…) és az egész tele volt emberekkel. Elképzelni nem tudom, milyen irdatlan bevétele lehet az egésznek, de az épületből ítélve, amelynek a legkisebb részletei is indián stílusban van kidolgozva, van mit a tejbe aprítani. Az épületben többek közt egy háromemeletes alabástromból és ónixból épült bár is található. A játékgép tenger mellett egy színpadon pedig minden este különböző meglepően nagy nevű fellépők szórakoztatják a nagyérdeműt, aki pedig megéhezett az számtalan étterem közül választhat, akad olyan is, amely egy 17 m magas beltéri vízesés mellett egy tó felett található. Azok pedig akik napokon keresztül szeretnék szórni a pénzt, egy hatalmas üvegtorony szálloda (amely leginkább a Comedy Central lógójára emlékeztet) áll a rendelkezésére. A csillogó-villogó , fényűző kaszinó egyik legnagyobb meglepetése azonban a vendégkör volt, ugyanis a szerencsejátékosok legalább 75 %-a nyugdíjas volt, akik simán 100 dollárosokkal játszanak, és gond nélkül szórják a zöldhasúkat az automaták gyomrába. Ugyan járókerettel nem láttam embereket, de ilyen nyugdíjas rokkant kocsikkal gépező pappert és mammert nem egyet. Fél lábbal a halálban, fél lábbal a kaszinóban. Szóval itt a nyugdíjasok nem kis kertet kapálnak, hanem szerencsejátékoznak, ez mondjuk kevésbé tetszik az itteni sok jó dolog között. Ha már itt voltunk akkor persze mi se állhattuk meg, hogy ne játszunk el egy pár dollárt, amelyet igen gyorsan sikerült is elveszíteni. Igazából már akkor elvesztettünk pár dollárt, mikor még el se kezdtünk játszani, bár ez inkább a mi bénaságunk számlájára írható. Mielőtt eljátszottuk volna az egész ösztöndíjamat sikerült kiszabadulnunk a meglepően addiktív játékgépek vonzásából és elindultunk vissza az egyetemre.  

Jack Sparrow

Providence (a háttérben látható két magas épület sematikus rajza látható Peter-ék háza mögött is)

Az első baptista templon USA-ban

Ne szervezkedjetek!

Rhode Island State Capitol

Bejárat a játékgépekhez

Játékgépek a kaszinóban

Étterem a tavacska felett

A kristály bár

A héten lejátszottuk a második mérkőzésünket is az indoor foci bajnokságban. Ezúttal jobban megizzadtunk, mint múltkor tekintve, hogy az ellenfél 2 perc után 2-0-ra vezetett, és 5-5 is volt az állás. De utána beindult a henger és végül 13-5-re győztünk. A győzelemből pedig 5 góllal én is kivettem a részem, köztük egy félpályáról spinyóval a hosszú filóba ágyúzott találattal. A csapatunk pedig kiegészült a bolíviai Alvaro-val is, aki múlt héten betegség miatt nem tudott játékra jelentkezni.

Az International Circle eheti programjában karaoke volt a műsoron. Meghallgattuk Ivo barátunk bolgár rap számait (Well, obviously we have a raper here… :D), a lányok Spice Girls előadását és a végén egy közös Sweet Home Alabama zárta az eseményt.

Majid professzor úr kijavította a pár hete megírt zh-t Foundation Design-ból, és büszkén jelentem, hogy 97 %-osra sikerült, szóval igyekszem nem szégyent hozni a Geotechnikai Tanszékre.

Kedden és szerdán mérni voltunk Hampton-ban egy autópálya töltésnél, aminek köszönhetően egyrészt élőben is láthattam és kipróbálhattam a dilatométeres vizsgálatot és a CPT tesztet, másrészt meg lemaradtam a keddi BL konferenciáról és a szerdai Real meccs elejéről is. A mérések egyébként nagyon hasznosak voltak szakmailag, de mivel a blog olvasótáborának valószínűleg a 100 kilós, Magnum bajuszos és két hiányzó metszőfogú fúrómester lenne a legérdekesebb az egészből, ezért eltekintek a részletesebb ismertetéstől. Annyit érdemes még megemlíteni, hogy mivel autópálya mellett mértünk, és sok volt a várakozási idő, ezért volt időm megfigyelni a 2*4 sávos autópályán haladó forgalmat. És azt kellett megállapítanom, hogy az amerikai kamionok orbitálisan hatalmasak, nem beszélve a ház szállító kamionokról, amelyekből ha nem láttam legalább 10-et, akkor egyet sem.

Ezeken kívül főleg házi írással telt el az egy hét, a hét legszomorúbb híre pedig az volt, hogy Pilaf ellopta a sárkánygömböket Gokuétól és megidézte Shen Long-ot.

A következő másfél hét két igen fontos eseményt tartogat, egyrészt az október utolsó napjára eső Halloween-t, másrészt a november 6-án esedékes elnökválasztást. Ezekről idő híjában majd a hétvégi bejegyzésben ejtek szót.

Egy kis érdekesség még a végére az amerikaiakról. Ezt bár lehet írtam korábban, de itt nem illik tenyérbe tüsszenteni meg köhögni, mert az illetlennek tartják, hanem helyette a vakvilágba könyökhajlatba vagy zsebkendőbe érdemes.  A másik megfigyelés a viselkedésükben, hogy sok dologban kevésbé illedelmesek, mint az európaiak. Például a menzán, ha egy társaság együtt ebédel, akkor nem várják meg egymást a kajával. Vagy például gyakorlaton (legyen akármennyire fiatal meg laza is a gyakvezető) otthon sose raknád fel a lábad az előtted lévő szék háttámlájának tetejére, mint az szinte mindig előfordul Foundation Design gyakorlaton. Illetve előszeretettel ülnek be az órákra baseball sapkában. Egymás üdvözlésekor pedig az még oké, hogy a fiúk sosem adnak puszit a lányoknak, mert az túl közvetlen, de a kézfogást se nagyon ismerik. Legalábbis csak elvétve látok két srácot kezet fogni egymással, ha találkoznak. Ezek csak kis érdekességek, végülis ahány kontinens, annyi szokás.

Hétvégén Agárdra Rhode Isand-be megyünk egy Halloween party-ra, aztán pedig kicsit körbenézünk a környéken. Ez a terv a hétvégre.          

Dilatométeres vizsgálat

Fúrógép

Megy a mérés (jobb oldalt a prof, Jean Benoit)

Ilyen szép helyen mértünk