A hosszú hétvégén Kanadában jártunk. Kanada Földünk második legnagyobb területű országa, majd 10 millió négyzetkilométeres területével nem sokkal kisebb, mint egész Európa. A csipet-csapatot ezúttal heten alkottuk: Bence, Robi, András, Anastasia, illetve két barátjuk Ivan és Ryleigh, a hetedik ember neve maradjon a feledés homályában. Összesen két autóval indultunk útnak Anastasia és Ivan kocsijaival; így vágtunk neki a nagy útnak szerda este. Mivel az amerikai és a kanadai dollár nagyjából egy árfolyamon van, ezért 1:1 arányban simán lehetett fizetni zöld hasúval az országban, így szerencsére a pénzváltással nem kellett törődnünk.

Az első célunk a Niagara vízesés volt, de mivel ez legalább 7-8 órás útra fekszik Durham-től, ezért úgy döntöttünk, hogy a táv felét már szerda este letudjuk. A szerda éjszakát a New York állambeli Amsterdam városkájában töltöttük. Ezzel kapcsolatban egy topográfiai és egy nevezéktani gondolat. Egyrészt New York városa értelemszerűen New York államban található, azonban New York állam jóval nagyobb, mint maga a város, sőt a város indokolatlanul része az államnak, annyira kívül esik annak nagy részétől. Például a Niagara vízesés, amely Kanada és USA határán van, ugyanúgy New York állam része, hiába van egy cirka 600 km a vízesés és a város között. A másik meg, hogy az ide vetődött első telepesek nem igen erőltették meg magukat településeik elnevezésének kínkeserves munkájával, erre példa Amsterdam városa, de útközben elhaladtunk Geneva (Genf), Warsaw (Varsó), Rome, Rotterdam, Liverpool és Waterloo mellett is.

Szóval az első szállásunk Amsterdam-ban volt. A szállásokat az airbnb.com oldal segítségével foglalta le András. Ez a gyűjtőoldal privát szállásokat tartalmaz, többnyire kiadásra váró felesleges tetőtereket, lakrészeket, nem használt lakásokat. De például olyan családi házak is találhatók itt, ahonnan a házigazdák elutaztak pár napra és addig kiadják a lakásukat az utazóknak. Pont ilyen volt a montreal-i szállásunk is, ahol bizony egy család házában szálltunk meg, miközben ők vidéken töltötték a hétvégét. Az asztalon a félbehagyott sakkjátszmájuk, a hűtőben a kajájuk, a falakon a kis iskolás fiukról készült képek, az íróasztalon a családfő laptopja, és még a macskájukat is megkaptuk az estére. Elég furcsa érzés volt egy teljesen ismeretlen család házát birtokba venni egy estére és a kis srác ágyában aludni.

Az első szálláson 5 perc után sikerült kivernünk a biztosítékot a házigazdánál (ezúttal ez szó szerint értendő), így inkább dupla pléddel (bár az enyém gyanúsan egy szőnyegre hajazott) takaróztunk, semmint hogy a fűtőtesteket birizgáljuk. Csütörtök reggel tovább folytattuk az utunkat a Niagara vízesés felé, amelyet délután kettő körül értünk el. Itt sem erőltették meg magukat a névadással az itteniek ugyanis Niagara Falls két oldalán a Niagara Falls és a Niagara Falls nevű település található. Egyik az amerikai, másik a kanadai oldalon. A vízesés bár a leghíresebb és leglátogatottabb vízesés a világon, ezeken kívül semmilyen más rekordot nem tart. 51 méteres magassága ugyan nem kicsi, de rekordtartó Angel vízesés 979 méterétől annyira messze van, mint Laura 0 pontos fizika dolgozata az 5-östől. Vízhozam tekintetében azonban már benne van a top 5-ben a világranglistán. A zuhatag a meglepő nevű Niagara folyón található, amely az Erie tó vizét vezeti le az Ontario tóba. A vízesés két részből áll: a Horseshoe (Patkó zuahatag) és az American (Amerikai zuhatag) falls-ból, a kettőt pedig a Kecske sziget választja el egymástól. Állítólag a vízesés a kanadai oldalról sokkal szebb, amiről mi is megbizonyosodhattunk, hogy tényleg így van. Az amerikai oldalra építettek egy a folyó fölé benyúló kis konzolt, hogy igyekezzenek jobb kilátást nyújtani, de még így is a kanadai oldal a nyerő. Viszont ami elég meglepő volt az a két Niagara Falls közötti különbség, mármint a két település közötti különbség. Míg az amerikai oldal, majdhogynem egy halott város látképét kelti, lepukkant épületekkel és láthatólag nem karbantartott közterületekkel, addig a kanadai oldalon csillogó szállodák és takaros parkok sorakoznak. A híres Maid of the Mist hajójárat, amellyel a vízesés aljában lehet hajókázni csak nyáron működik, de amúgy sem lett volna kedvünk nagyon elázni a 0°C körül mozgó időben. Miután megnéztük az amerikai oldalt a vízeséstől pár száz méterre lévő, a folyón átívelő Rainbow Bridge-n átgurultunk Kanadába. Nem tudom, kit mi vett rá a híd elnevezésére de, hogy a színtiszta időben a hídfő acél szerkezetén úgy tört meg a fény, hogy az egy szivárványt formázott a víz felszínén, eléggé alátámasztotta a névválasztás sikerességét. Tehát mint írtam a kanadai oldal sokkal jobban karban tartott és talán ennek is köszönhetően itt többi is volt a turista. A vízesés pedig tényleg fenséges, a Horseshoe vízeséstől pár méterre állni leírhatatlan élmény, szinte érezni az alázúduló víz irdatlan erejét. A vízesés közepe pedig a felszálló párától nem is látható. Míg az amerikai oldalon egy parkon keresztül érhető el a vízesés, addig a kanadai oldalon egy forgalmas út melletti járda határolja azt. És ha már a felszálló pára, a Niagara mellett haladó autóút is kap belőle, így gyakorlatilag az az útszakasz az év 365 napján 24 órában ki van téve a párából lecsapodó finom szitáló esőnek. Szóval ez a híres Niagara; még szakajtónyi érdekességet lehetne írni róla, a vízesésen lezúgó emberektől kezdve a nem messze található vízi erőműig, de inkább induljunk tovább Toronto-ba, ahol az éjszakát töltöttük.

Miután este mindenki derült, másnap reggel elindultunk felfedezni Toronto városát, amely 5 millió lakosával az ország legnagyobb települése, és egyben a világ egyik legmulti(média)kulturálisabb városa. Természetesen első célunk a város ikonikus épülete a CN Tower volt. Az 1973 és 1976 között épült torony 553 méteres magasságával egészen 2007-ig, a Burj Khalifa megépítéséig, a világ legmagasabb szabadon álló épülete volt. (A felhőkarcolók meg égbeszökő szerkezetek evolúciójáról oldalakat lehetne írni, de egy kis érdekesség ide kívánkozik: azért kell kikötni, hogy szabadon álló épület, mert az USA-ban egy rakat kábelekkel feszített rádióátjátszó torony található, amely kenterbe veri CN Towert. A Burj Khalifa mellesleg mindezeket is lepipálta, szóval a dubai űrfelhőkarcoló bármely ember építette szerkezetnél magasabbra nyúlik). Vissza a CN Towerhez, maga a torony a mai napig ellát távközlési funkciókat, de emellett legalább ilyen fontos a turisztikai szerepe is. A toronyban több kilátószint is található. A 346 méter magasságban fekvő beltéri kilátószintre érkeztünk meg először, ahonnan pazar kilátás nyílt az alant elterülő városra és a szomszédos Ontario tóra. Két emelettel ez alatt található a híres üvegpadló, amelyre ráállva láthattuk a lábunk alatt 342 méterrel elterülő utcaszintet. Az első lépések megtétele még viszonylag nagy óvatossággal teltek, utána azonban hiába ugráltunk nem sikerült (szerencsére) betörnünk a 6 centi vastag több rétegű üveglapot. Itt ki lehetett menni egy külső kilátóteraszra is, ahol megtapasztalhattuk az ilyen magasságban uralkodó időjárást. Erről csak annyit, hogy akkora szél volt, hogy a Jacko féle előredőlős mutatványt gond nélkül megcsináltam a szél megtartó erejével. Egyébként a toronyban 342 méteres magasságban található egy 360 fokban körbeforduló étterem is. Végül felmentünk a torony legmagasabb és egyben a világ legmagasabban lévő kilátószintjére, a 447 méter magasan lévő SkyPod-ra. Egyébként a toronyban található a világ legmagasabban lévő borospincéje is. Nem tudom mit értenek pince alatt 350 méter magasságban, de mint később is látható a helyiek elég szabadon tudják néha értelmezik a dolgokat.

Miután kigyönyörködtük magunkat a kilátásban, elindultunk felfedezni a várost. Mivel földrajzbarbár mivoltomat itt sem sikerült megtagadnom, így a csapat élére állva én láttam el az idegenvezetői feladatokat. Felkerestük a világ leghosszabb utcájának kiindulópontját. A Yonge Street Toronto-ból indul és 1896 kilométer után ott ér véget, ahol ráfogták, hogy véget ér. Mert, hogy hiába tartotta még a Guiness Rekordok Könyve is számon, mint a világ leghosszabb utcája, igazából nem más, mint egy tényleg hosszú utca, amely később felkanyarodik egy autópályára, ami meg aztán jobbra-balra kanyarodik, aztán később visszavedlik sima mezei úttá és egy mező közepén egy útelágazódásban véget ér. És az egészre jó indulattal ráfogták, hogy az mind a Yonge street. De mindez részletkérdés, a lényeg, hogy ott álltunk a világ leghosszabb utcájának elején. Ezután a Bay streetre sétáltunk át, amely Toronto pénzügyi központjának az ütőere. Az út mentén található a régi városház gyönyörű épülete, amely óratornyáról azonnal felismerhető, és közvetlen szomszédságában az új városháza, amely a 60-as, 70-es évek építészeti szokásához híven egy betonförmedvény, de egyébként nekem egész tetszik. A városháza előtti téren különböző szórakoztató programok ütötték fel fejüket; az Intel standján egy interaktív játék nyereményeként különböző apró számítástechnikai nyereményeket lehetett szerezni. A játék lényege, hogy 45 másodpercig minél izgatottabban kellett viselkedni, ugrálni, hadonászni, amelyet érzékelők mértek, és ha elértél egy bizonyos izgatottsági szintet, akkor nyertél valami apróságot. Bencének és Robinak sikerült is nyernie egy Starbucks kupont meg egy baseball sapkát, Andrásnak nem jött össze. Talán egy Nintendo Sixtyfour vagy egy Blastoiiiiseee sokat dobott volna az izgatottság faktoron. Miután sikeresen visszataláltunk az autókhoz tovakerekedtünk Ottawa felé, amely 5 órányi vezetés után érődött el.

A péntek éjszakai szállásunk nem is Ottawaban, hanem az egyik elővárosában Nepeanban feküdt, amelyet hasonlóan lehet elképzelni, mint a Lyon Estates lakóövezetet a Back to the Future-ből. Ottawát majd 200 évvel ezelőtt még Bytown néven alapították és egészen 1857-ig, mikor is Viktória királynő bejelentette, hogy Ottawát választja fővárosnak, semmi nem utalt rá, hogy bármi érdemleges is fog történni a poros kisváros életében. A királynő döntését megdöbbenéssel fogadták a kanadaiak (főleg a toronto- és montreál-beliek), kis túlzással olyan, mintha a Galvánvillát neveznék ki Magyarország nehézipari centrumának. Ennek megfelelően a fővárosban még amerikai viszonylatban sincs sok történelmi látnivaló. A 19. század végén felhúztak egy nagyon szép parlamentet, illetve a bíróság, a nemzeti galéria meg a pénzverde épületét. Mi utóbbi meglátogatása mellett döntöttünk, azonban kiderült, hogy a következő túravezetés csak egy óra múlva indul, így jobb híján a pénzverde szuvenír shopjában ütöttünk el fél órát. A több ezer dollár értékű limitált kiadású érmék mellett egy igazi aranyrudat is megtekinthettünk. Ráadásul utóbbit is meg lehetett fogni és felemelni; elég emberes súlya volt. A pénzverde után a kicsit kijjebb található Canada Science and Technology Museum felé vettük az irányt. Ebben a múzeumban lokomotívoktól kezdve a különböző energiaforrásokon át a híres kanadai felfedezőkig sok mindennel megismerkedhettük. Ráadásul még egy csillagromboló folyosóján is keresztül lehetett sétálni.            

Szombat kora este értünk Montreal városába, amely Párizs után a második legnagyobb francia nyelvű város a világon. Míg Ottawa és Toronto Ontario tartományban fekszik, addig Montreal Quebec tartományban, azaz Kanada francia nyelvű részén. És bizony tényleg franciául beszélnek ott az emberek. A feliratok többsége kétnyelvű és a legtöbben angolul és franciául is beszélnek, azonban a hétköznapi beszédben szinte mindenki fhansziát használ. Miután feltérképeztük a beszámoló elején már említett lakást és megvitattuk, hogy a házban talált szőrtelen macska valójában egy hatalmasra termett patkány, elindultunk a belvárosba vacsorázni. Elsőként kommunikációs félreértések következtében sikeresen beültünk egy nagyon fényűző étterembe, ahol az árak az árlap sokadszori megnézése után sem lettek kisebbek, így 10 perc után a pincérek megrökönyödésére rendelés nélkül távoztunk. Ezután egy sokkal jobban a mi ízlésünknek és megjelenésünknek megfelelő éttermet sikerült találni, ahol harmadannyi pénzből jóllaktunk és az esti mulatságra is alapoztunk kicsit. És még az étterem specialitását az ultra death (a suicide kategóriánál is erősebb) fantázia névre hallgató very very hot csirke szárnyakat is sikerült könnyek között lenyomni a torkokon. A többieknek. Az este hátralevő részét pedig egy takaros kis klubban töltöttük.

Vasárnap reggel András szomorúan konstatálta, hogy a házi patkányunk leghőbb vágyai ellenére sem szökött világgá, de legalább Bencére ráugrott kétszer éjszaka. Ezután a városközpont felfedezése következett, ami az idő és az időjárás szorító vasmarkában elég kurtára sikeredett. A belváros központi templomát, a Notre Dame-ot megnéztük. Kívülről. Ugyanis belépődíj ellenében lehetett volna csak bemenni, amihez nem füllött a fogunk. A metsző hideggel szemben kicsiny galériák megtekintésével próbáltunk fedezéket találni. A galériákban kortárs montreal-i művészek festményei voltak kiállítva. Egy pár egész jó volt, talán még tetszett is, de a többi inkább agyborulványnak tűnt számomra. Bár ez inkább művészi érzékem csökevényességét jelzi, semmint a művészek munkájának megkérdőjelezését. A lényeg, hogy nem a montreali galériákról fogok írni a következő angol esszében, ahol valamilyen az életemet megváltoztató eseményről kell beszámolnom. Miután magyarkodtunk egy kicsit a boltokban, visszaindultunk a kocsi felé, amelyet a rakparton parkoltunk le. Jó túravezető lévén még két (ami aztán három lett, maradhat?) érdekességet kiszemeltem a városban, amelyet még útba ejtettünk. Elsőként a Habitat 67 nevű építészborulványt néztük meg. Ez az 1967-es világkiállításra épített lakótömb leginkább egymás hegyére-hátára dobált kockák amorf halmazára hasonlít. Esztétikai értékét mindenki döntse el maga, de az biztos, hogy ilyen nincsen máshol. Az építész Moshe Safdie még diplomamunkájaként tervezte a lakótömböt, amely később meg is valósult. Az építészettörténet egyik mérföldkövének tartott épületben mind a mai napig laknak emberek. Érdekes látvány volt, de lakni inkább nem. Ezután tovagördültünk a Szent Lőrinc folyón található két kicsiny sziget felé. Az Ile Sainte Héléne szigeten található a Biosphere nevű Fuller féle geodetikus kupola (további részletekről Hegedűs Tanár Urat kérdezni), amely jelenleg egy környezettudományi múzeumnak ad otthont. A hatalmas rácsos gömböt szintén a ’67-es expora építették és az amerikai pavilonnak adott otthont. Miután kívülről és belülről is megcsodáltuk eme nagyszerű építőmérnöki (!) teljesítményt, egy szigettel arrébb költöztünk, az Ile Notre-Dame mesterséges szigetére. A sziget a változatosság kedvéért szintén az expo-ra épült 1965-ben. Igencsak kitettek magukért a kanadaiak az világkiállításra. Jelenleg a sziget ad otthon a Circuit Gillet Villeneuve autóversenypályának, ahol minden évben Forma 1-es versenyt is rendeznek. A legnagyobb meglepetésemre a szigetre vezető hídról egyenesen le lehet hajtani a versenypályára, így miközben Vettel Brazíliában hajtott az újabb világbajnoki győzelme felé, addig mi Kanadában teszteltük a jövő évi Red Bullt róttuk a köröket, még a boxba is kihajtottunk egy áthajtásos büntetés erejéig. Egyetlen apró szépséghiba a pályán érvényben lévő 30 km/h-s sebességkorlátozás volt… És hogy még Raikkonen se érezze magát az egyetlennek, aki eltéved a Forma 1-es pályán, mi is elkeveredtünk és így sikerült Andrásékat elveszíteni (én Ivanék kocsijában ültem), és fél órás keresés után sem leltünk egymás nyomára. És mivel rádión se tudtunk a másik fülére szólni meg telefonon se, ezért feladtuk a keresést és elindultunk haza. Az 5 órás hazaút során a legnagyobb izgalmat a szigorú tekintetű határellenőr szolgáltatta, aki addig nem engedett belépni USA-ba minket, amíg le nem tolattunk a VLC media player szimbólumának széléről a határátkelőhelyen.  Montrealban még 1976-ban olimpiát is rendeztek, azonban sajnos az olimpiai helyszínek már nem fértek bele az időbe.

Hogy legszebb irodalomfogalmazásaimat idézzem, Kanada nagyon jó volt, mi meg nagyon vidámak voltunk. Maga az ország irgalmatlanul nagy, órákon keresztül csak mentünk előrefelé az autópályán a végtelennek tűnő erdőségek között és ez mind csak Kanada délkeleti részének egy szeglete volt, amit bejártunk.

Niagara az amerikai oldalról

Sirály

Niagara (Patkó-zuhatag) a kanadai oldalról

CN Tower

Kilátás Torontora...

...és az Ontario tóra

 

Kötelező kép az üvegpadlón

Royal Canadian Mint (pénzverde)

Már vinné

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Star Wars

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

De mit csinááálsz? Há hogy az anyádba nézel ki?

Notre-Dame Montreal

Habitat 67

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Montreal

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Biosphere

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gilles Villeneuve Circuit