Diósdról a nagyvilágba

Ezen a héten is sok érdekes és sajnos egy meglehetősen szomorú dolog is történt.

Kezdjük először az utóbbival. Történt ugyanis, hogy két hete egy másodéves leányzó, akit hívjunk most Lizzie-nek eltűnt, miközben a barátaihoz tartott kocsival egy közeli városba. Természetesen azonnal keresés indult érte, azonban pár nap elteltével már csak a holttestét találták meg. Mint később kiderült Lizzie gyilkosság áldozata lett, és az elkövető – aki azóta már be is vallotta tettét – egy korábbi UNH-es diák volt. Több részletet én sem tudok (miért, hogyan), de az eset nagyon megviselte az egyetemi közösséget. Több helyen is igyekeznek hangsúlyozni az egyetemen, hogy mennyire fontos, hogy figyeljünk egymásra és ne féljünk segítséget kérni, és így talán elkerülhetők hasonló tragédiák.

A hét másik nagy eseménye, amely megrázta a falakat, a keddi földrengés volt. A 4,0-s magnitúdójú rengés epicentruma Maine államban volt, azonban egész New England-ben érezni lehetett, így az egyetemen is. Szerencsére én is éreztem, és kis dicsekvésképp elmondható, hogy még az irányát is egész jól sikerült beazonosítanom, hogy merről jött. Mindenestre ezzel túléltem második földrengésemet is az 1-2 évvel ezelőtti diósdi pusztító után.

Szerdán útnak indult a labda az indoor foci bajnokságban is, ahol 4+1-es csapatokkal játszunk a kosárpályán (még szerencse, hogy nem fönt a füvön) kézilabda kapuknál kicsit kisebb kapukra (még szerencse, hogy nem táskákra). Szóval szerdán lejátszottuk az első meccsen, amelyen földrengés-szerű 16-0-s győzelmet arattunk. Gólt csak egyet vállaltam, igaz azt sarokkal (miért kell mindent sarokkal?), de asszisztot osztottam vagy 6-7-et. Ha már ilyen szép gólfesztivált rendeztünk, megérdemli a csapat, hogy végigfussunk az összeállításon: a kapuban a vietnámi-bolgár Kien vitézkedett, a védelmet a 33 FC-től kölcsönvett centerhalf és az amerikai Timothy alkotta, a támadószekcióban Edinburgh Gerrard-ja, Michael és a Rub Al Hali Maradonája, a szaúdi Aziz kapott szerepet. Az egyetlen cserénk pedig RandomPetya volt, azaz Drew.  

Mivel közeledik Halloween fesztiválja is (október utolsó napja), ezért a csütörtöki International Circle programja pumpkin carving, azaz tökfaragás volt. Magyarországon is egyre több helyen látható világító, faragott sütőtökök készítésekor először a belsejükben lévő random cuccokat kell ki kaparni (ez kb. nehezebb feladat, mint maga a faragás), majd utána lehet faragni, ami egyszerűbb volt, mint amire számítottam. Bár ez lehet azért volt, mert én nem faragtam, mivel Robi és Bence között nem fértem oda a tökhöz. De egyébként tényleg egyszerűbb faragni, mint az ember hinné. Különféle papírminták állnak rendelkezésre, amelyet a tökre helyezve ki lehet jelölni a kívánt figura alakját, majd egy kis késsel végigkövetve a szabásmintát előáll a vicces vagy éppen ijesztő figura. Mindenesetre jó móka volt.

Hétvégén most nem mentünk sehova (de én nem megyek), de azért így sem unatkoztunk: házizás, bulizás, gyúrás, evés, alvás. Csak a szokásos.

Ja meg fodrásznál is voltunk. Nem vagyok nagy divat meg stílus szakértő, szóval csak annyit tudok írni, hogy hosszú haj volt, rövid haj lett. Árban viszont kb. duplája az otthoninak, ugyanis míg otthon olyan 2000 ft-ba kerül egy hajvágás nekem, addig itt 20 dollár volt. Egyébként itt a dollar helyett előszeretettel mondanak bucks-ot az emberek, szóval a fodrász was 20 bucks.

Az eheti programról dió(sd)héjban csak annyit tudok mondani, hogy: alig várom a pénteket (köszönöm doktor úr megnyugtatott)

Itt kaparjuk ki a belsőségeket a tökből

Én?, a nepáli Bimochan, az indiai Sid és Bence

International Circle-s csoportkép az aznapi terméssel (a középső pókos a mienk)

Tehát az elmúlt hétvégén Bencével és Robival New York-ban jártunk. A bejegyzéssel sajnos kicsit megcsúsztam, mivel rengeteg házi gyülemlett fel, viszont cserébe az egész pénteki napomat a bejegyzéssel töltöttem (a képek az ez alatti bejegyzésben szerepelnek, többségük megegyezik a fácsés képekkel).

Tehát New York. A várost nem kell bemutatni senkinek, hiszen a világ egyik leghíresebbjéről van szó, ahol annyi látnivaló van, hogy nagyon sok. Egyébként általában az amerikaiaknak New York New York államot jelenti, ha a városról beszélnek, akkor általában New York City-t mondanak. NYC a legnépesebb város az USA-ban a maga 8,5 millió lakosával, a gazdasági, kulturális és művészeti jelentőségét gondolom nem kell hangsúlyozni.  A város szerkezete is megér egy rövid misét; összesen 5 kerületből áll: Manhattan, Bronx, Brooklyn, Queens és Staten Island. A látnivalók és szinte minden, amit az ember New York-hoz kapcsol a város szívében, Manhattanben találhatók. Manhattan gyakorlatilag egy félszigeten terül el, amelyet keletről az East River, nyugatról a Hudson River határol. A kerület utcái négyzethálós kialakításúak és legtöbbjüket számozással jelölik. Észak déli irányban futnak a sugárutak (avenue), amelyeket 1-12-ig számoznak, míg ezeket merőlegesen keresztezik az utcák (street). Illetve ott van még a Broadway, amely felrúgva ezt a szabályt átlósan szeli ketté a várost.

Péntek reggel kerekedtünk fel, és a 6 órás vonattal lemenetünk Bostonba, ahol éppen, hogy sikerült elérnünk a buszunkat, amely egy 5 órás út keretében transzportált át minket New York-ba. Mivel az egyetemi menzán lehet kérni kaját elvitelre, ezért még előző nap telepakoltunk két uzsonnás dobozt annyi pizzával, amennyit csak bele tudtunk préselni, így reggelire és ebédre nem kellett költeni. A városba észak felől, Harlem-en keresztül érkeztünk meg, ahol (Csanád állítását alátámasztva) nem sok, de kevés (ez pontosan kettőt jelent) nem színes bőrű embert lehetett látni. Miután a busz kitett minket a 7. és a 28. utca sarkán, elmetróztunk a 99. utcában található szállásunkra. NY metróvonalai is megérdemelnek egy említést. Nagyjából 25 metróvonal, és több mint 400 állomás fekszik a város alatt. A vonalak többségét magyarul inkább földalattinak lehetne hívni, ugyanis a felszínről építették őket, nem pedig fúrták őket (ahogy a 4-es metrót).  Ráadásul nem elég, hogy két tucat subway hálózza be a várost, hanem ezek között még gyorsjáratok is vannak, amelyek nem állnak meg mindenhol, sőt még 2*2 sávos metróalagutak is előfordulnak. Szóval nem könnyű eligazodni ebben a földalatti városban, de Hínárhajjal ellentétben szerencsére mi kijutottunk mindenesetben a Tunnel-ből. A szállásunk a Central Park északi részétől nem messze feküdt a 99. utcában az Amsterdam Avenue és a Broadway között. Az Artist Guest House fantázianévre hallgató accommodation, a maga egyszerű valóságában egy szimpla szoba volt, amelyet a lakást birtokló 66 éves Fülöp-szigetekről származó házinéni ad ki. A laksás és a szoba nem volt túl fényűző, kicsit nagymama szállás (a Tátrából) volt, de szegény magyar turistáknak tökéletesen megfelelt. A házi néni egyébként nagyon kedves és segítőkész volt, éppenséggel nemrég jött vissza Kirgizisztánból. A legnagyobb meglepetést tán az jelentette, amikor az egyik este hazatérve egy görög lány várt minket a szobánkban. Tudniillik a nemcsak mi voltunk az egyetlen vendégek a lakáson, hanem a házinéni kívül ott lakott még egy görög egyetemista lány is, illetve még 2 random ember is. És mivel a lakáson belül nem lehetett bezárni az ajtókat (csak belülről, sőt egyáltalán ajtók sem voltak mindenhol, hanem néhol függönyök takarták az ajtónyílást), ezért a leányzó a mi szobánkba vonult be tanulni. De egyébként nagyon rendesek volt mindenki, egy pillanatig se merült fel bennünk a kétely, hogy ott merjük-e hagyni a szobánkban a cuccunkat vagy sem. Szóval kicsit furcsa volt a szállás, de nekünk tökéletesen megfelelt.

Péntek délután pedig elindultunk felfedezni a várost. Elsőként a Times Square kerestük fel, amely a 7. Avenue a 42. Street és a Broadway találkozásánál fekszik. Igazából nem is tér ez, hanem egy utcaszakasz, amelyet a „világ keresztutcája”-ként is szoktak emlegetni. Egész New York-ra jellemző , hogy este minden ki van világítva, de a Times Square egészen más kategória. Neonreklámok jobbra-balra, elől-hátul, fent-lent, körben-középen, egyszóval mindenhol. A turisták fotózkodnak és nézelődnek (köztük mi is), a téren önjelölt Szabadság-szobrokkal és rajzfilm figuráknak öltözött megélhetési művészekkel lehet fotózkodni, illetve mindenféle belépőjegyet show-műsorokra és stand up comedy-kre próbálnak az emberre sózni. Itt még a legközönségesebb felirat is ki van világítva és neoncsövekből van felépítve, mint például a McDonalds, a metró felirat vagy a rendőrörs felirata. A legszebb az egészben, hogy még rendelet is van, amely előírja, hogy a Times Square-n szünet nélkül működnie kell a neonreklámoknak. Közben benéztünk egy hatalmas játékboltba is, ahol például egy beltéri óriáskerék is működött, igaz annyira nem volt óriás, csupán 3 emelet magas. A tér a nevét a New York Times újságról kapta, amely 1904-ben költözött a tér egyik végében újonnan felhúzott épületbe.

A Times Square-n elkészített temérdek fotó után továbbindultunk a Broadway-en dél felé. A Broadway a színházi élet központja, itt vannak (legalábbis voltak) a legnagyobb színházak, a legfényesebb előadások és a legnagyobb érdeklődéssel várt bemutatók. Bár manapság már kevésbé játszik annyira központi szerepet, mint tette azt, azonban még így is az egyik legjelentősebb theatrical district in America. Sok kisebb színház átköltözött a szomszédos utcákba (off-Broadway), a szárnyukat bontogató rendezők itt mutatkozhatnak be a nagyközönségnek és a sikeresebb darabok átkerülhetnek valamelyik nagyobb színház palettájára. A Broadway átlós futása még az indiánoknak köszönhető, akik a város megalapítása előtt itt szelték át a mocsaras félszigetet, a későbbiek folyamán ebből az ösvényből fejlődött ki a ma ismert híres utca.

Miután elsétáltunk a 110 éve üzemelő Macy’s áruház mellett, amely a világ legnagyobb áruházaként reklámozza magát, elérkeztünk a New York egyik leghíresebb látnivalójához az Empire State Building-hez. A WTC összedőlése után újra az ESB lett a város legmagasabb épülete a maga 381 méteres magasságával. Az 1931-ben átadott épület több mint 40 éven keresztül volt a világ legmagasabb épülete, és hírnevéhez nagyban hozzájárult a King Kong film is. Még jelenleg is a 22. legmagasabb felhőkarcoló a világon, bár 2012 áprilisában az épülő One World Trade Center visszavette tőle New York legmagasabbja címet. A felhőkarcoló tetején lévő observation desk-be nem mentünk fel, ugyanis kétszer annyiba került, mint a Top of the Rock (ahova felmentünk) és valószínűleg sokkal nagyobb tömeg is lett volna. Azonban az aranyozott előcsarnokba így is bementünk, bár Ted Mosby állítását figyelembe véve, aki csak az előcsarnokig jut el, az nem volt az Empire States Bulidingben, szóval lesz még miért visszajönni.

Ezután a Fifth Avenue-n sétáltunk tovább, amely New York ütőere. A Fifth Avenue olyan New York-nak, mint a Champs Elysées Párizsnak. Itt találhatók a legfényűzőbb üzletek, a legelegánsabb szállodák, az Emire State Building, a Rockefeller Center vagy a Public Library. A gyönyörű szecessziós épületben található könyvtár rendelkezik a világ egyik legnagyobb gyűjteményével, igaz a nagy részét a Holnapután című filmben eltüzelték. Ezután a város főpályaudvarát a Grand Central Terminal-t céloztuk meg. Peronok száma alapján ez a világ legnagyobb pályaudvara. Az állomáson, ahol a kiinduló vasútvonalak két földalatti szinten helyezkednek el, naponta több százezer ingázó és legalább ugyanannyi turista fordul meg. A hatalmas boltozatos menyezettel fedett előcsarnokban (amelyet az Armageddon című filmben egy meteorit dönt romba) közepén található egy több millió dollárt érő, opál számlapokból összeállított óra, amely hasonló funkciót tölt be, mint a hasonló eszmei értékű óra a Moszkva téren (mutatja az időt). A Grand Central szomszédságában fekszik a Chrysler Building, amely az autómágnás Walter P. Chrysler megrendelésére készült, és az ESB előtt ez birtokolta a világ legmagasabb felhőkarcolója címet. Jellegzetes acélburkolatú csúcsa az Empire State Building mellett a másik könnyen felismerhető épület a felhőkarcoló rengetegben. Mivel még mindig a harmadik legmagasabb (kész) épület Manhattan-ben, ezért nagyszerű kilátást biztosít a vízköpők mellett üldögélő Batman-nek is. 

Tovább bandukolva a Daily News egykori szerkesztőségi épületéhez értünk, amelynek az előcsarnokában látható a világ legnagyobb naprakész tartott beltéri földgömbje. Továbbá Szupermen is itt dolgozott, Kent Clark álnéven a Daily Planet-nél. A 42. utca végén, az East River partján emelkedik az ENSZ székház, amelynek a parkjába sajnos nem tudtunk bemenni, mivel már korábban bezárták.  A biztonsági intézkedések az épület körül egyértelművé teszik, hogy fontos emberek fontos dolgokat csinálnak itt. Az épület komplexum még saját politikai státusszal is rendelkezik, így számos amerikai rendelkezést felülírnak az ENSZ szabályai. Az este leszálltjával megvacsoráztunk, majd visszamentünk a szállásra kipihenni magunkat.

Szombaton Lower Manhattan volt terítéken. Mivel ezt a területet népesítették be először a bevándorlók, ezért itt az utcák még kanyarodnak, és rendes nevük is van. Reggel keresztülsétáltunk a Central Park-on, amelyet hétvégente a futók vesznek birtokukba. Megnéztük a Jacqueline Kennedy Onassis Reservoir-nál, hogy mi újság a tóparton, tópartokon. A víztározót JFK feleségéről nevezték el, aki férje meggyilkolása után a görög hajómágnáshoz, Onassis-hoz ment feleségül.  A Downtown-ban elsőként az egyik személyes kedvencemet Little Italy-t kerestük fel. Míg előző nap a felhőkarcolók tövében sétálgattunk, addig ezen a részen inkább 5-6 emeletes társasházak sorakoznak, a szinte kötelező tűzlétrával a homlokzatukon. Little Italy volt az olasz bevándorlók központja, és az olasz hatás még ma is érződik a negyedben, bár már jóval kevesebb olasz lakik itt, mint régen. És itt működött a maffia is a hőskorszakban, elsétáltunk a Gambino család (az egyik az 5 család közül, akik tényleg léteztek és maffiáskodtak) egykori törzshelye mellett, a vendéglő mellett ahol lelőtték John Gotti-t és még ki tudja milyen sötét történeteket rejtenek a környék épületei. Majd átsétáltunk a Chinatwon-ba, ami kínaibb, mint amennyire olasz Little Italy. Szinte minden üzlet felirata kínai, de még az utcanevek is ki vannak írva kínaiul. A Chinatown és a Lowe East Side találkozásánál feküdt egykor a hírhedt Five Points nevű tér, az 1800-as évek bűntanyájának és alvilágának központja. A New York Bandái című filmben itt aprította a népeket Di Caprio és a „Butcher”.

Ezután felsétáltunk az éppen felújítás alatt álló Brooklyn Bridge-re, amely 1883-as átadásával a világ egyik legrégebbi függőhídja, és 1903-ig a leghosszabb hídnak is számított egyben. A hidat a német származású John August Roebling tervezte, aki azonban a híd építése közben megsérült, a lábujjait amputálni kellett, azonban 3 hét múlva így is elhunyt tetanuszban. A munkálatok irányítását fia, Washington Augustus Roebling vette át, aki azonban keszonbetegség miatt részlegesen lebénult, így a munkálatok befejezését a felesége, Emily koordinálta, aki naponta konzultált az építkezést az ablakából figyelő Washingtonnal. Érdekesség még, hogy a járda egy szinttel az autók felett fut, és nem az útpálya két szélén, hanem a két sáv között. A hídról pedig páratlan kilátás nyílik New York-ra.

A híd megtekintése után lesétáltunk a partra, ahol megnéztük a Titanic-ra emlékező 18 méter magas világítótornyot, majd tovahaladva a Vietnámi háború áldozatainak készített emlékművet, amelyre a katonák leveliből vett idézetek vannak felírva. Elhaladva a Fraunces Tavern mellett, ahol George Washington is gyakran megpihent már kezdtünk éhesek lenni. Talán már meg is éheztünk.  Annak ellenére, hogy itt nekünk kellett fizetni a kaját, szerintem többet híztam, mint nem, mivel 4 napon keresztül gyorskajákon éltünk. Szóval miután betoltuk a szokásos mekis ebédet, a Manhattan csücskéből induló Staten Island Ferry felé vettük az irányt. A Manhattan és Staten Island között közlekedő kompot szerencsére Joker nem robbantotta fel, így meg tudtuk tenni vele a 25 perces utat a város legkiesőbb körzetébe. A kompjáratot az ingázók mellett főleg a turisták használják, ugyanis egyrészt ingyenes, másrészt nagyszerű kilátás nyílik a fedélzetről a Szabadság-szoborra és Dél-Manhattan felhőkarcolóira. A Szabadság-szobor a felhőkarcolókhoz viszonyítva meglehetősen pici, bár azért így is 46 méter magas, az alapzattal együtt pedig 93 méter. A szobor a parányi Liberty Island-en található, az Ellis Island mellett, utóbbi majd 100 éven keresztül szolgált a bevándorlók ellenőrző pontjaként. A Szabadság-szobrot Franciaország adományozta USA-nak a függetlenségi nyilatkozat aláírásának 100 éves évfordulójára, és 350 darabban szállították át az óceánon. Érdekesség, hogy a szobor belső szerkezetét Gustav Eiffel tervezte. A kompjárat egyébként dugig volt turistákkal, így nem volt egyszerű jó helyet találni, ahonnan lehetett fényképezni, de azért sikerült megoldani. A kikötés után egyből fordultunk is, és az első járattal vissza is jöttünk, ugyanis Staten Island-en nincs sok látnivaló. A kompról nagyszerű kilátás nyílt még a Verrazano Narrows hídra, amely a New Yorki-i öböl bejárata felett ível át, és 1964 és 1981 között a világ leghosszabb függőhídja volt.

Miután kigyönyörködtük magunkat Manhattan sziluettjében és nem utolsósorban ki is kötöttünk, New York pénzügyi központja a Wall Street felé vettük az irányt. Elsőként a Charging Bull (Támadó Bika) nevű szobrot tekintettük meg, amely a Wall Street egyik ikonjává vált az elmúlt 20 évben. A szobrot 1987-ben készítette egy olasz művész a műhelyében és az egyik este egyszerűen ledobták egy teherautó platójáról a 3,2 tonnás szobrot a Wall Street közepére, engedély nélkül. A városvezetés természetesen azonnal el akarta szállítani, de a városlakók megkedvelték, így végül ha kicsit arrébb is szállították, de megmaradhatott. Maga a Wall Street a nevét arról a védőpalánkról kapta, amelyet a hollandok emeltek az indiánok és az angolok várható támadásainak kivédésére (New York-ot a hollandok alapították még New Amsterdam néven). Az utca önmagában egy keskeny kis utca, amely kinézetre olyan, mint a többi, azonban közelebb érve látható, hogy ez korántsem teljesen így van. Az utca le van zárva az autós forgalom elől, rendőrök strázsálnak mindenhol és a kordonok miatt meg sem lehet közelíteni a legfontosabb épületeket. Ilyen épület például a New York Stock Exchange. Innen indult az 1929-es nagy gazdasági válság és a tőzsde éves forgalma meghaladja az évi 5 trillió dollárt. A tőzsdével szemben áll Federal Hall National Memorial, ahol G. Washington-t beiktatták, ennek emlékét egy szobor őrzi az épület lépcsőjén. Nem messze található a Federal Reserve Bank, amelynek széfjeiben 7000 tonna aranyat őriznek, 415 billió dollár értékben, ezzel Fort Knox-t is megelőzve itt tárolják a világ legnagyobb aranykészletét. Ez a hatalmas pénzmennyiség többségében az egyes országok nemzeti bankjainak tulajdonát képezi, még szerencse, hogy John McClain hadnagy visszaszerezte Simon Gruber-től őket (Die Hard 3).

A nap utolsó programját a Ground Zero megtekintése jelentette. A WTC tornyok egykori helyén emlékpark található, amelyet azonban nem sikerült megnéznünk, mivel pont akkor zárt mikor odaértünk. Helyette megnéztünk egy kis emlékkiállítást. Az emlékpark körül pedig már épülőfélben vannak az új épületek. Ezek közül is kiemelkedik a One World Trade Center (másnéven Freedom Tower), amely 1776 láb magasságával fogja uralni a város látképét. Az építkezés lassan a végéhez közeledik, mint már említettem az építés alatt álló torony magassága már meghaladta az Empire State Buildingét, és végső magasságával a régi WTC-t is felülmúlja majd. A területen, amely 2001-ben romba dőlt, nem csak a két torony, hanem több kisebb épület is állt. Ennek megfelelően nemcsak egy tornyot, hanem összesen hat épületet építenek a helyszínen, amelyből egy-kettő már el is készült. Illetve egy Santiago Calatrava által megálmodott közlekedési csomópont is szerepel a tervek között. A nap zárásaként pedig megtekintettük a napnyugtát a Hudson River partján, majd belekóstoltunk a Times Square éjszakai forgatagába, mielőtt aludni tértünk volna.      

Bár már eddig is rengeteg mindent láttunk a hétvége csúcspontját a vasárnapi nap jelentette, amikor is felkerestük az Intrepid múzeumot, illetve a Top of the Rock-ot. De előtte még elsétáltunk a város művészeti központjába, a Lincoln Center-hez. Ez a komplexum több épületet foglal magában, többek közt a Metropolitan Opera-t és két színházat is. Ezután lesétáltunk a Broadway-en a Columbus Circle-ig, ahol a tér közepén a híres felfedező szobra látható, már amikor nincs beállványozva felújítás miatt. A tér keleti oldalán magasodnak a Time Warner Center csillogó üvegtornyai, itt található a Time Warner Company hadiszállása, amely a világ legnagyobb szórakoztatóipari és médiakonglomerátuma. Többek közt a cég birtokolja a CNN-t, a Warner Bros-t, a Cartoon Network-t és az HBO-t.

Ezután az Intrepid Sea, Air and Space múzeum felé vettük az irányt. A múzeum a USS Intrepid anyahajón található, amely a Hudson River-en horgonyoz. A USS Intrepid egy Essex-osztályú anyahajó, amelyet a második világháború során építettek és megjárta a világháborút és a Vietnámi háborút, illetve az USA első embert is szállító űrprogramjainál az Intrepid szedte össze az óceán közepén leszálló űrhajósokat és űrkapszulákat. A második világháborúban elsősorban a Csendes-óceánon szolgált, ahol, számos csatában részt vett, több japán hadihajót is elsüllyesztett, ugyanakkor 5 kamikaze találat is érte, azonban sikeren túlvészelte ezeket. A haditengerészettől 1974-ben vonult vissza a hajó és 1982-ben nyitották meg a ma is üzemelő múzeumot, amely az egyik legjobb és legérdekesebb múzeum ahol valaha is jártam. A kiállítási tárgyak főleg két szinten, a fedélközben és a fedélzeten találhatók. A fedélközben a haditengerészettel, űrhajózással és repüléssel kapcsolatos interaktív kiállítást lehet megtekinteni.  Például be lehet mászni egy (másolat) leszálló kapszula belsejébe vagy akár egy helikopterbe is be lehet ülni. Továbbá meg lehet tekinteni a legénység egykori szállását, fürdőszobáját, a horgonyokat és az egykori eligazító termet is. A fedélzeten pedig több vadászrepülő és helikopter parkol jelenleg is, többek közt F16-os, MIG-ek, Harrier, és egy anno szupertitkos Lockheed A-12-es. A legnagyobb durranás azonban kétségkívül az Enterprise űrsikló, amely szintén a repülőgép-hordozó fedélzetén található. Összesen 6 űrsikló készült a NASA megbízásából (Enterprise, Atlantis, Challenger, Columbia, Discovery és Endeavour), ezek közül a Challenger 1986-ban, míg a Columbia 2003-ban ért tragikus véget, míg a maradék 4 űrsiklót 2011-ben szerelték le, és 4 különböző múzeumba kerültek. Az Enterprise űrhajó végállomása az Intrepid lett, ahova egy Boeing hátán szállították. Az Enterprise volt a prototípus az űrsiklók közül, azonban a világűrben sosem járt „csupán” atmoszférikus repüléseket hajtottak végre vele, és a tapasztalatok alapján készítették el a többi űrsiklót. Az 1977-ben elkészült űrhajó eredetileg a Constitution (Alkotmány) nevet viselte volna, de a Star Trek rajongók nyomására átnevezték Enterprise-ra. Természetesen beszállni nem lehetett, csak kívülről megnézni, de így is hatalmas élmény volt. A múzeum nemcsak a repülőgép-hordozóból áll, hanem egy nukleáris töltényekkel is felszerelt tengeralattjáróból (USS Growler). A tengeralattjárón is végig lehet járni, meg lehet tekinteni a torpedókamrát, a priccseket, az étkezőt, a konyhát vagy akár mosdót. Mindenfelé vezetékek és kapcsoló szekrények, a rendelkezésre álló hely rettentő szűk volt, a fürdőben pedig például csak piros betűs ünnepekkor zuhanyoztak, mivel a meleg víz annyira nagy kincs volt. Összességében nagyon megérte ellátogatni a múzeumba, ahol olyan dolgokat látni, amelyet csak nagyon kevés helyen lehet a világon.

Ezután visszasétáltunk a városba, ahol még tettünk (azaz tettem mivel Bencéék inkább metróztak) egy kis sétát délután. Megnéztem a Rockefeller Center-t, ahol minden karácsonykor felállítanak egy több 10 méteres karácsonyfát, és ahol épp most végezték a minden télen kialakított korcsolyapálya utolsó simításait. Nem messze található a Waldorf-Astoria Hotel, ahol olyan hírességek szálltak meg mint Marilyn Monroe, Lucky Luciano vagy Nicola Tesla. De például a Waldorf saláta is annak köszönheti a nevét, hogy 1893-ban itt készítették el először. Majd a 4 lábon álló Citigroup Center után elsétáltam a 5th Avenue-n található Apple Store-hoz, amelynek a bejárata egy hatalmas üvegkocka, és ahonnan csigalépcsőn vagy liften lehet lemenni a föld alatt lévő, egyébként nagyon felkapott üzletbe.

Ezután következett, ha lehet mondani a kirándulás csúcspontja, a naplemente megtekintése a város felett. Délután fél 6-kor visszasétáltunk a Rockefeller Center-hez, pontosabban a GE Building-hez, ugyanis ennek a tetején található a Top of the Rock névre hallgató kilátóterasz, amely a második leghíresebb az ESB után. A kilátóterasz 3 emeleten a 68, 69 és a 70. emeleten található az épület tetején. Az épület jelenleg a 11. Legmagasabb New York-ban és itt található például a NBC központja is. Szóval miután 15 percet sorban álltunk, lifttel felmentünk az observation desk-re, ahonnan tényleg fantasztikus kilátás nyílik a városra, észak felől a Central Park uralja a látképet, míg dél felől Manhattan felhőkarcolói, élükön az Empire State Buildinggel. A kilátóterasz részben nyitott, és mivel nagyon szép időnk volt egész végig, ezért hatalmas tömeg volt fenn, és ha nagy nehezen is, de sikerült egy jó pozíciót találni ahonnan fényképezni tudtunk. A fokozatosan sötétkékbe, majd feketébe boruló ég alatt fényárban úszó Manhattan látképe az ékkőként ragyogó Empire State Buildinggel pedig valóban felejthetetlen látvány volt. Érdekesség még, hogy itt a 69. emeleten készült az a híres kép, amelyen a munkások ebédelnek egy acélgerendán NY felett.

Hétfőre már csak egy program maradt hátra: az American Museum of Natural History. Előtte meg felkerestük a Dakota-házat, ahol 1980-ban Mark Chapman lelőtte John Lennon-t. A Natural History Museum szintén egy fantasztikus múzeum, ahol annyi anyag látható, hogy egy hét is kevés lenne, ahhoz, hogy mindent rendesen megtekintsem az ember. A múzeum gyakorlatilag egy természettudományi múzeum és egy néprajzi múzeum keveréke, ugyanis a világűr bemutatásától és egy planetáriumtól kezdve, az afrikai és ázsiai állatokon át a csendes-óceáni és japán kultúra tárgyi leleteiig mindenféle érdekesség látható itt. Kiemelve pár dolgot, ami különösen érdekes volt. Számtalan meteorit van kiállítva, köztük az Egyesült Államokban talált legnagyobb (Willamette meteorit), illetve a Föld harmadik legnagyobbja a Grönlandon talált 58 tonnás Cape York meteorit. A múzeumban látható még pahoehoe és a’a láva Hawaiiról, a fosszíliák termében pedig dinoszaurusz csontvázak és egyéb rég kihalt állatok maradványai láthatók. Van itt T-Rex koponya, Stegosaurus maradványok, de még Velociraptor koponyát is találtam (amely kb akkora méretű lehetett, mint egy csirke). Az állatokat bemutató termekben a világ legkülönbözőbb pontjairól származó példányok láthatók kitömve, ezek közül is kiemelkednek az afrikai állatok, ahol szerencsére nem este voltunk, így nem szabadultak el az oroszlánok és elefántok (Éjszaka a múzeumban). A vízi élőlényeket bemutató teremben pedig egy hatalmas életnagyságú kékbálna modell van fellógatva a plafonra. Az ember fejlődését bemutató kiállításon pedig számtalan maradvány és csontdarabka látható az emberré válás korai szakaszából.

A múzeumról és New York-ról még oldalakat lehetne írni, rengeteg minden van, amiről nem is írtam, vagy egyáltalán amire nem is jutott idő megnézni, de kezdek félni, hogy túllépem a megengedett karakter számot, így lehet jobb is, ha itt abbahagyom.

Zárásként tényleg csak annyit tudok írni, hogy New York-ot látni kell!       

Köszönjük, hogy ma is Frei Tamással és a Dossziéval tartottak.

u.i.: Az eheti és a mostani hétvége eseményeiről majd egy közös bejegyzés fog készülni várhatólag hétfőn. Egy kis előzetes a menüből: földrengés, gyilkosság, gólzáporos győzelem, földrajz vetélkedő, szóval legközelebb is megéri felkeresni a blogot.

Times Square

Empire State Building előcsarnoka

Empire State Building

ENSZ székház

A Daily News egykori szerkesztősége

Chinatown

Brooklyn Bridge

Kilátás a Brooklyn Bridge-ről (bal oldalt az ESB, jobb oldali csúcsos pedig a Chrysler Building)

Szabadság-szobor

Kilátás a Staten Island Ferry-ről

New York Stock Exchange

Az épülő One World Trade Center (alias Freedom Tower)

Este a Times Square-n

Metropolitan Opera

A USS Intrepid

A USS Intrepid fedélzetén

Enterprise űrsikló

Torpedó a tengeralattjárón

Citigroup Center

Apple Store

Kilátás a Top of the Rock-ról

A fényárban úszó Manhattan

Dakota-ház

T-Rex (ez csak makett, de jobb oldalt igazi koponya látható)

American Museum of Natural History

A Cape York meteorit

Mivel pénteken indulunk NEW YORK-ba, ezért a mostani bejegyzés kicsit korábban érkezik és rövidebb is lesz a megszokottnál (vagy nem).

Szerdán megírtam az első zh-mat, mégpedig Foundation Design tárgyból. A zh nagyjából hasonlóan zajlott, mint a BME-n szokott vala. Ugyanúgy egy nagy előadóban írtuk, ugyanúgy egy helyet ki kellett hagyni, volt kis elmélet meg számpélda is, szóval a zh itt is ugyanolyan zh mint otthon. Az egyetlen különbséget az jelentette, hogy a jelenléti ív mellett a tanár mindenkit egyesével lefényképezett (!). A zh nem sikerült rosszul – eredmény persze még később lesz –, de ha nem számoltam el semmit, akkor jó eséllyel meglesz a 90%.

A hét másik fő eseménye a Buddy program beindulása volt. Ez gyakorlatilag egy barát kereső szolgáltatás. A programban való részvételhez ki kell tölteni egy jelentkezési lapot, felírni az elérhetőségedet és az érdeklődési körödet és ez alapján keresnek neked egy amerikai diákot (az amerikaiaknak meg nyilván egy nemzetközi diákot), akivel együtt lóghatsz. Ráadásul még követelmények is vannak, mint például heti egyszer találkoznotok kell, és be kell majd számolni az OISS-nek arról, hogy mit csináltatok, merre jártatok. Így elsőre rettentő dedósan hangzik ez az egész, de amúgy nagyon király. Ebből gondolom kiderült, hogy Bencével és Robival egyetemben én is jelentkeztem erre a programra. Az én buddy-m,  Cody egy elsőéves srác lett. A közös érdeklődési pontunk ami alapján összeraktak minket valószínűleg a soccer volt, illetve az, hogy egy hete egyikünk sem borotválkozott (azóta megborotválkoztam ám), mivel a másik érdeklődési körömet a földrajzot nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki is beírta volna :D. Na szóval Cody lett a legújabb barátom, és mivel megvolt szabva, hogy szerda előtt lehetőleg találkoznunk kell, ezért kedden elmentünk együtt kajálni, majd szerdán pedig a közös Buddy program meetingen vettünk részt (ingyen pizza). Itt találkozhattunk Bence és Robi buddy-jával és a program többi résztvevőjével is, akik közül pár embert már ismertünk régebbről pl. az indiai Sid-et, a nepáli Bimochan-t, vagy a német Amaya-t.

Időközben Robi és Bence tesznek róla, hogy öregbítsék a magyarok hírnevét. Történt ugyanis, hogy a már korábban említett számítógépes versenyen a döntő mezőnyét kibővítették 15 csapatosra, így a UNH csapata is bekerült. A négy fős csapatban pedig benne lesznek mindketten. A három napos döntő New York-ban lesz novemberben, szállást és az ellátást is fizetik. Ráadásul valószínűleg ott lesznek a legnagyobb számítástechnikai cégek fejvadászai is, szóval elég ügyesen tolják.

Még egy jó hír a végére, jövő héten indul az indoor foci bajnokság is, ahol az outdoor csapatunkból verbuvált csapattal (Káosz – nem Káosz) fogunk játszani. És ezúttal Michael is velünk lesz.  

Képek most nincsenek, de következő poszttal majd duplán érkezik a kárpótlás. Tehát pénteken irány New York, és mivel csak hétfő éjszaka érünk haza, ezért a következő poszt várható megjelenési ideje szerda vagy csütörtök lesz, de cserébe legalább olyan, ha nem sokkal hosszabb lesz, mint Boston volt. Szóval irány a NAGY ALMA :D   

Péntek este Vishnu születésnapját ünnepeltük meg a közeli Portsmouth-ban. A Kaliforniából jött, de amúgy indiai származású Vishnu a harmadik emeleten lakik a Babcock-ban, szóval innen ismerjük. Ennek megfelelően elsőként egy indiai étterembe látogattunk el;  azt gondolom mondanom se kell, hányadszor voltam indiai étteremben. Mivel nem vagyok nagy kínai kaja rajongó, ezért kicsit tartottam az indiai kajától is, de igen kellemesen csalódtam, ugyanis a spenótos csirkém kifejezetten finom volt. Ezt követően átsétáltunk a Thirsty Moose nevű bárba, ahol kicsit iszogattunk, majd a bulit a Page nevű sportbárban folytattuk. A bár falait híres sportolók (dedikált) mezei és képei díszítik a falakat. Többek közt eredeti Tiger Woods, Wayne Gretzky, Michael Jordan mez és még egy Muhammad Ali köpeny is. Mivel Durham-hez hasonlóan itt is éjjel 1 körül zárnak a helyek, ezért fél 2 körülre már vissza is értünk a koliba. Én a holnapi kirándulásomra való tekintettel elmentem aludni, azonban a többiek még folytatták a beszélgetést a harmadik emeleten.

Szombaton tehát kirándulni mentünk. A kirándulást az OISS szervezte, így a tizenpár fős társaságot főleg nemzetközi diákok alkották. Pontosabban a három túravezető az OISS-től (Kate, Brittany és Eric), Michael, egy brazil srác, én, illetve egy pár kínai. Robiék ezúttal sem jöttek, mivel inkább az előző este fáradalmait pihenték ki és az esti LAN party-ra készültek. A meghódításra váró Mt. Major inkább alacsony, semmint magas csúcsa körülbelül 45 perces autóútra fekszik a UNH-től. A kellemes kis kirándulás (táv: 4 mérföld, szint: 800 láb) során egy könnyű 2 óra alatt értünk fel a csúcsra, ahonnan gyönyörű kilátást nyílt a környező erdőkre és a Lake Winnipesaukee-re, NH állam legnagyobb tavára. Az október, illetve az ősz a térség legszebb évszaka, ugyanis ilyenkor a fák sárgába és vörösbe öltöznek. New Hampshire-ben és New England-ben pedig ez különösen szép látványt nyújt, olyannyira, hogy New York-ból és még délebbről is csak azért utaznak fel sokan e vidékre, hogy megcsodálják a tarka köpönyegüket magukra öltő erdőségeket.

Szombat délután pedig Andrásékhoz voltunk hivatalosak Fremont-ba, papíron LAN party-ra, valóságban inkább házibuli-LAN party-ra. A társaságot a már korábbiakban bemutatott András, Anastasia és még 10 egyéb barátjuk alkotta, akik közül néhányukkal már találkoztunk a Mt. Liberty-re tett kiránduláson, illetve a japán étteremben Bostonban. A számítógépek és laptopok a pincében lettek felállítva és miután megcsináltuk a hálózatot, indulhatott a – ezt félve írom le, de ez az igazság – CS. Még sose cséztem, szóval beletelt vagy 20 percbe, mire eljutottam oda, hogy egyáltalán ne haljak meg az első 1 percben. De a végégre egész belejöttem, bár gálázni azért még nem gáláztam, de pár embert már én is leszedtem, és egyszer még egy küldtetést is én nyertem meg a csapatnak. Ezt ugyancsak félve írom le, de jó volt. Bár Kóra rekordja azért még nem forog veszélyben. Az este a későbbiek folyamán átcsapott házibuliba: vízipipa, beerpong, flip-cup, wii dance és egyéb elfoglaltságok. Volt vagy hajnali 5 óra mire ágyba, azaz a földre terített pokrócomra kerültem. Másnap természetesen nem lehetett kihagyni az El Clásico-t, de ez ahogy észrevettem egyedül engem érdekelt a társaságban. Délután még megnéztük a Patriots – Denver amerikai foci meccset is, miközben András egyik barátja, Artem egy kis fejtágított tartott a szabályokról. Mire visszaértünk a koliba lett vagy este 8 óra, szóval elég gyorsan eltelt ez a hétvége is. Már csak tanulni kéne, mert szerdán jön az első ZH-m (midterm exam).    

The Greatest

Michael, Kate és én a csúcson (háttérben a Lake Winnipesaukee)

Egy kis tavacska

Tarkába öltözött erdő

LAN party

Flip Cup

Hétfő a tanulás jegyében telt. Angol órára írni kellett egy 3-4 oldalas analysis esszét egy – a tankönyvből – általad választott témával kapcsolatban. A feladat annyiból állt, hogy a probléma mellett és ellen érvelő 3-4 esszé közül egyet ki kellett választani, majd elemezni, hogy mennyire hatékony, milyen retorikai eszközöket használ, mi a kontextus és a tézismondat, stb.. Mivel utoljára a „Szeretet ereje a 21. században”-ról írtam esszét még egy másik évtizedben, így mondanom sem kell, hogy beletelt jó pár órámba, mire sikerült összetákolni valamit. Szerintem nem lett rossz, majd kiderül, hogy Mr. Haines is hasonló véleményen lesz-e.

Kedden elfelejtettem kivinni a szemetet. Pontosabban nem is kedden felejtettem el kivinni, hanem az előtte eltelt bő egy hónapban. Ki gondolta volna, hogy ilyet is kell csinálni. Mindenesetre az eredmény az lett, hogy megjelent pár gyümölcslééééégy és büdösbogár. De megoldottam a helyzetet, és levittem a szemetet, bár ez nem volt olyan egyszerű, mint amennyire elsőnek hangzik, ugyanis fogalmam sem volt hova kell vinni, de végül csak találtam egy nagy szemetes konténert. Viszont hír értékben ez elé kívánkozik, hogy lefoglaltuk a New York-i szállásunkat, szóval jövő hétvégén irány NEW YORK!!!!!  :D

A szerdai nap pedig úgy fog bevonulni a történelemkönyvekbe, mint a nap, amikor Bill Clinton kezet fogott velem. Az egykori elnök, aki 1992 és 2000 között volt az első embere az országnak, Obama kampányának keretében látogatott el az egyetemre. A beszéde hasonló módon zajlott, mint a jelenlegi elnöké Portsmouth-ban: ingyenjegy, sorban állás, farkastörvények, lelkesen éljenző közönség és egy nagyszerű beszéd. Szerencsére most azonban nem kellett leutaznunk Portsmouth-ba, ugyanis az elnök egyenesen az egyetemünkre látogatott, ahol a tornateremben (gymnasium) mondta el a beszédét. Mivel Clinton – emlékezetes botrányai ellenére is – igen nagy népszerűségnek örvend és ugyanúgy demokrata, mint Obama, így elég logikus lépés volt őt is felkérni az újraválasztást támogató kampányban való részvételre. A biztonsági intézkedések és a tömeg is jóval kisebb volt, mint pár hete, lévén most „csak” egy volt elnök látogatott el ide, de azért a hangulatra nem lehetett panasz. A beszéd legalább fél órás volt és közben egyszer sem nézett le semmilyen papírra vagy súgógépre, szóval gyanúsan fejből mondta a szöveget. A beszéd végeztével Clinton lesétált a színpadról és kézfogásokat illetve autogramokat osztogatva körbesétált a tömeget tőle elválasztó kordon mentén, persze mindezt 5 biztonsági őr gyűrűjében. Az emberek pedig tódultak a kordonok mögé, és egymás hegyén-hátán átpréselődve próbáltak minél közelebb kerülni Clinton-hoz. Nekem a harmadik-negyedik sorig sikerült előrefurakodnom magam, majd amikor közeledett az elnök kinyúltam a jobb kezemmel, mint Michael Jordan a Space Jam végén, és az emberek feje fölött, mellett sikerült kezet ráznom Bill Clinton-nal. Álmomba sem gondoltam volna, hogy valaha is kezet foghatok az Egyesült Államok egyik elnökével, de hát ez is megtörtént, innen már határ a csillagos ég. So Don’t Stop Me Now…. :D

A beszédre Robi és Bence nem jöttek el, szóval Tammy-val, Luxmy-val, Maarten-nel meg Mary-vel látogattunk ki. Az esemény végeztével még elkapott minket egy újságíró, aki pár rövid kérdést tett fel a beszéddel kapcsolatban. És bár nem mindig az igazat mondtam, hanem azt, ami először eszembe jutott: „This is the first time I have been in a speech like this”, azt azért nem állítottam, hogy még autogramot is kaptam tőle :D

http://www.nashuatelegraph.com/mobile/mnews/977750-264/obama-supporters-clinton-visit-a-great-opening.html

Miután a skype+BL meccsnézés kombó sikeresen átesett a főpróbán két hete, így szerda napközben sor kerülhetett az ötlet első igazi megpróbáltatására: a City-Dortmund mérkőzés közben hatan (Beró, Kacs, Rumi, Doma, Csani és én) tartottunk konferenciabeszélgetést három országból (Hun, Ger, USA), miközben mindenki otthon nézte a meccset. A rendszer tökéletesen levizsgázott, szóval csak annyi kommentárom lenne a dologhoz, hogy: büdddös Pityu :D

Szerda este pedig sor került a második Movie Night-ra is, ahol a Bence által eredetileg kiszemelt The Man from Earth című filmet továbbpörgettük, így végül a Eurotrip című film került terítékre. A közönséget a dán Bettina, a skót Michael és mi hárman magyarok alkottuk. Sajnos elég erős vetélytársat kaptunk a tv-s elnöki vita személyében, így többek közt emiatt se jöttek többen, de azért így is jól elvoltunk. Az amerikai Amy pedig feladta a felénél a filmet, miután egy óra alatt egyetlen egy poénon röhögött, ráadásul az nem is volt vicces. Valószínűleg az európaiaknak jobban ülnek a film poénjai, mint az amerikaiaknak.

Műsor előzetes a hétvégére: ma este Vishnu barátunknak lesz szülinapi bulija Portsmouth-ban. Holnap kirándulás van terítéken a Mt. Major-re az OISS-sel és ha befér (ühüm…ő befér), akkor még egy LAN party is lesz Andráséknál. Meg persze El Clásico.  

Forward (az Obama kampány jelszava)

Toronto, Mary, Maarten, Luxmy, Tammy

Bill Clinton beszél

Péntek este életemben először eljutottam egy foam party-ra. Teljesen korrekt volt, a ruháim viszont azóta is száradnak.

Szombaton pedig az OISS (nemzetközi diákokat pátyolgató iroda) szervezésében ellátogattunk a Deerfield Fair-re. Ezt a Deerfield Fair-t legjobban talán mezőgazdaság fesztiválként vagy vidékparkként lehetne legjobban jellemezni. A háromnapos esemény egy laza egyórás buszútra feküdt az egyetemtől, amelyet a már jól megszokott sárga iskolabuszon tudtunk le. Mivel Róbert és Bence egész hétvégés számítógépes versenyen vettek részt (hátha megdöntik Kóra 32 órás rekordját), ezért közülünk csak én jelentkeztem a programra. És mivel Tammy-n, Luxmy-én és rajtam kívül csak kínaiak jöttek el az egyetemről, ezért főleg így hármasban mászkáltunk és jártuk körbe a Fair-t.

Mint Elizabeth, az OISS főnök mondta, ha akarunk egy kis igazi Amerika feelinget, akkor nem szabad kihagynunk ezt az eseményt. Nos, igaza volt. Traktoroktól kezdve házi állat bemutatókon át óriás zöldségekig minden megtalálható volt itt, amiről az embernek egy farm jut az eszébe. De aki pénzt akart költeni az is megtehette a sétálóutcák mentén sorakozó hamburgeresekben, hot-dog árusoknál és Duci Bucisokban, illetve vásárolhatott valamilyen szuvenírt vagy egyéb portékát a piaci standokra hasonlító árusoktól.

A látványosságok bemutatását körülbelül olyan sorrendben írom le, ahogy felkerestük őket. A bejárat mellett feküdt a kis állat simogató, ahol kecskéket meg hasonszőrű állatokat lehetett simogatni és etetni. Illetve aki úgy érezte tevegelhetett is egyet, vagy megnézhette búsan szemlélődő kengurut.

Ezután egy juhászkutya bemutatóra mentünk el, ahol egy idős farmer bácsi, akinek úgy 1500 birkája és kecskéje van mutatta be a nagyérdeműnek, hogy mi mindenre alkalmasak a border collie fajtájú kutyái. A négy kutya vagy 40 parancsát ismerte a gazdájuknak és olyan feladatokat is végre tudtak hajtani, hogy betereljék a juhokat és/vagy a kecskéket a karámba, kettéválasszák a juhokat a kecskéktől, kiemeljenek egy-egy példányt a nyájból vagy éppenséggel kinyissák a karám ajtaját. És minden parancsra úgy engedelmeskedtek akár egy katona. Még sose láttam igazi pásztorkutyákat, szóval érdekes volt látni, hogy mennyire értelmesek ezek az állatok. 2 perc alatt végrehajtották azokat a feladatokat a háziállatokkal, amelyhez a tízéves gyerekeknek 5 percre volt szükségük. És a juhok és a kecskék viselkedésének különbségeiről is megtanultunk pár dolgot, például a kecskék jóval hamarabb elspuriznak ha közelednek feléjük a kutyák, mint a birkák.  

Ezután elnéztünk egy Oxen pull contest-re, ami pedig pont olyan volt, mint amikor Nick Árpád húz el egy kamiont a fogával, csak Nick Árpád helyett ökrök, kamion helyett pedig betontéglákat kellett elhúzni, és persze nem a fogukkal, hanem a nyakukba akasztott hevederrel. Számunkra kicsit unalmas volt az esemény, amely abból állt, hogy jött két ökör, beakasztották a hevedert, elhúzták egy méterre a cuccost, egy traktor visszahúzta a helyére, majd jött a következő két ökör. Valószínűleg nagyobb hagyománya van itt ennek a sportnak(?), ugyanis majdnem háromnegyedház volt a mobilarénában, és az ökrök több súlykategóriában is megmérkőztek egymással, de ugyanilyen verseny lovakkal is volt.

De a lovak elsődlegesen a díjlovaglásban kaptak szerepet. Ez gondolom azért jobban ismert otthon is, mint az cattle pull contest. A lényeg, hogy bejönnek a szépen felöltözött lovasok az ügetőbe, mennek jobbra-balra, ügetnek, galoppolnak, megfordulnak megint ügetnek meg sétálgatnak, és a végén a zsűri megmondja, melyikük volt a legszebb, legügyesebb. Én sok különbséget nem tudtam tenni a lovak mozgása között. Ló? Ló. Előre megy? Előre megy. Üget? Üget. De a zsűri biztos jobban értett hozzá, mint én.  

Eztuán elnéztünk a malacok felé, ahol éppen akkor kezdődött a pig scramble (kismalackergetés). Ennek az a lényege, hogy 8-10 éves gyerekek kergetik a kismalacokat, és ha sikerül elkapni valamelyiket, akkor meg kell tuszkolni egy zsákba. Vicces volt nézni, ahogy a kis lurkók esnek-kelnek, szegény malacok meg visítoznak össze-vissza. De végül az egyik kislánynak csak sikerült belepakolni a malacot az egyik krumpliszsákba. A swine costume contest-t azaz a malac jelmez szépségversenyt (!) sajnos nem tudtuk megvárni, ugyanis indult a buszunk haza. 

A Deerfield Fair idei nevezetessége pedig a 836 kilogrammos óriás tök volt, amely – igaz csak egy napig – de világrekordnak számított.  

A fesztivál területén mindenféle háziállatnak volt dedikálva egy-egy épület. Volt istállója lovaknak, ökröknek, kecskéknek, juhoknak, malacoknak, de még az alpakáknak is. És az egész úgy működött, hogy New Hampshire államból felkerekedtek a farmerek, bepakoltak pár házi állatot a furgonba, lejöttek a Fair-re, berakták az ólba a jószágokat és büszkélkedtek velük az érdeklődőknek.

Maga a fesztivál egyben egy hatalmas vásár is. A szuvenírektől kezdve egészen a professzionális mezőgazdasági termékekig bármit lehetett kapni még traktorokat is, amelyek brrrrrrrrr… így jönnek ki a trágyából.

A vásár másik nevezetessége egy fickó, aki láncfűrésszel farag a fatörzsekből szobrokat. Ott jártunkkor éppen egy falapot fűrészelt, de így is vagy 30-an nézték. A személyes kedvencem pedig egy Uncle Sam-nek öltözött fazon aki a kisvonatán egy taliga apró majmot húzott maga után, amelyek zenéltek, integettek és USA zászlót lengettek (természetesen mechanikus majmok voltak).

Illetve az egész eseményhez tartozott még egy vidámpark is, ahol mindenféle pörgő-forgó dologra fel lehetett ülni. A Deerfield Fair igyekezett családi esemény lenni, ahol az egész család megtalálja a szórakozását, amíg a gyerekek a vidámparkban szórakoznak, kecskéket simogatnak és kismalacokat kergetnek, addig a felnőttek traktorokat mustrálnak, cidereznek és ökör erőversenyt néznek.

Ehhez az életmódhoz kapcsolódik egy szleng kifejezés is: „rednecks”. Azokra az emberekre használják, akik tanulás helyett a mezőgazdasági, farmer életet választják. És mivel egész nap a földeken dolgoznak, ezért szépen vörösre ég a nyakuk. Kicsit sértő és lenéző kifejezés, szóval csak óvatosan használni!

Vasárnap nem történt semmi különös, tanultam, olvasgattam, meccset néztem, ilyesmi. Illetve este sikeresen kiestünk a Co-Rec bajnokságból, miután 4-1-re kikaptunk. Kedden lehet javítani a Men’s team-mel.

Közben kiderült, hogy Bencéék hiába dolgozták végig az egész hétvégét a verseny feladatok megoldásával, végül holtversenyben, de lemaradtak a new yorki döntőről. Azért így is nagyon szép a százakármennyiből elért 12. helyezés.

Régi idők körhintája

Majomparádé

Dr. Traktor

Istálló? Cirkuszolás?

Juhászkutya bemutató

I am fabulous

Giant pumpkin

Bán-vigyor

Zsákbamalac

Gyere a papához

Problem? (ez amúgy egy alpaka)

Hétfő: A hét első napján került megrendezésre a régóta tervezett Movie Night, amelynek keretében a Project X című film került terítékre. Mivel egy ilyen típusú filmet társasággal jó nézni, ezért meghívtunk pár jóembert is, hogy csatlakozzanak hozzánk. Így elég nemzetközire sikerült a társaság: két holland, egy brit, egy indiai és az amerikai barátnője, és mi hárman magyarok (és egy holland meg egy kínai lány el se tudott jönni). Szerencsére az indiai Sid-nek volt kábele, amivel össze tudtuk kötni a laptopot a tv-vel, és így ki tudtunk költözni az emeletünkön lévő lounge-ba, ahol mégiscsak kényelmesebben elfértünk.

Kedd: A nap legfontosabb eseménye, hogy ittam Dr. Peppert. Kettőt is. És tényleg nagyon finom. Napközben egy kis BBQ sütögetést szerveztek az építőmérnököknek a Kingsbury (ez a mérnök-épület) udvarán. Ez gyakorlatilag azt takarta, hogy ingyen volt a hamburga meg a hotdoga meg persze a Dr. Pepper, és közben lehetett beszélgetni a többi építőmérnök diákkal. Este az International Team II focicsapattal legyőztük a Sofakin Notorious csapatát 1-0-ra, és ezzel megnyertük a csoportunkat. A meccs előtt azonban vezéráldozatot kellett hozni ugyanis a csapat egyik legnagyobb erőssége Janics Michael (aki szintén cserediák, 1 évre Edinburgh-ból) egy másik csapatban folytatja szereplését. Annyiban sántít a hasonlat, hogy eddig mindkét csapatban játszott, azonban a szabályok szerint csak egyben játszhat, és végül a másik csapat mellett döntött.

Szerdán valószínűleg házit írtam.

Csütörtökön egy újabb próba tűzriadó volt a koliban. Ez is jól illusztrálja, hogy nagyon komolyan veszik a tűzvédelmet. Este a Libby’s nevű bárba mentünk le beszélgetni és bulizni egy kicsit.

Pénteken meg beköszöntött az ótvar idő. Egész nap borongós, esős idő volt, de legalább érkezett egy jó hír is. Mégpedig, az, hogy hamarosan bekapcsolják a fűtést, aminek igazán ideje lenne. Már épp azon tanakodtunk, hogy veszünk egy kis hősugárzót. Délután elmentem egy Cultural Connections nevű eseményre, amelyet minden pénteken rendeznek meg. Ennek keretében a világ különböző részeiről érkezett tanulók mutatják be egy kis prezentáció keretében az országukat és kultúrájukat. Ezúttal Bolívia volt a terítéken; ahonnan a Mirror of the Sky (Salar de Uyuni) felkerült a top 10 hely, amit meg kell néznem listára (Google képek: Bolivia Mirror of the Sky).

Kicsit a Jó barátokról is. Szép lassan kialakult az a társaság, akivel legtöbbet lógunk együtt, persze folyamatosan ismerkedünk meg új arcokkal, de egy pár szóban leírom az eddigi legjobb pajtásokat. A holland különítmény Utrecht-ből (Tammy és Maarten), a két építőmérnök cserediák Edinburgh-ból Luxmy és a már említett Michael, utóbbi messze a legjobban focizó srác a környéken. Aztán itt van az indiai Sid, akivel egy angol órára járunk; Joe, a bostoni vendéglátónk; a magyar szavakra fogékony bolgár Ivo; az ivócimbora Vishnu Kaliforniából, akinek tegnap megcsodáltuk legújabb szerzeményét a vadiúj Iphone5-jét és Tammy-ék aranyos szomszédja, Valerie. De az egyéb barátok között is megtalálható mindenféle náció képviselője: Guatemalától kezdve Szaúd–Arábián át Nepálig.

Pár érdekesség: Nem tudom, mennyire szokás az amerikaiak között zsepit használni, de az biztos, hogy jobban szeretnek szipogni, mint orrot fújni. Legalábbis az órán ülve két percenként szipog egyet valaki, mindenestre még mindig jobb, mint a szovjet zsepi módszer vagy a snotrocket (micsoda hasznos szavakat lehet itt tanulni). A másik meg, hogy hatodikban még belefért, hogy Pityu melegítőben jött suliba, de itt még egyetemre is sokan melegítőben járnak, ami azért picit érdekes. De egyébként is megfigyelhető, hogy nem nagyon foglalkoznak azzal a diákok, hogy rendesen felöltözzenek, a menzára simán lemennek tornaruhában, melegítőben, majdhogynem még pizsamában is.

Holnap pedig irány a Deerfield Fair, amit igazából fogalmam sincs micsoda, de valami vidék fesztivál lehet mindenféle állatokkal és óriás növényekkel.

Képek most nem készültek, mert nem csináltam képeket.

Vigyázat, hosszú bejegyzés következik!

A hétvégén sikerült eljutnunk Bostonba, igaz nem teljesen úgy, ahogy terveztük. Hanem sokkal fainabb módón. Történt ugyanis, hogy Joe barátunk felajánlotta, hogy körbevezetnek minket Sara barátnőjével a városban és az éjszakát is nyugodtan náluk tölthetjük.

Már a hét közepén is terveztük, hogy leugrunk Bostonba várost nézni. De az eredeti tervekben még egy egynapos kirándulás szerepelt. Csütörtök éjszaka azonban Bencéék annyira összebarátkoztak az egy emelettel feljebb lakó Joe-val (akit azért már előtte is ismertünk) egy reggel 6-ig tartó beszélgetés keretében, hogy meginvitált minket Bostonba egy hosszú hétvégére. Mivel Good Guy Greg vagyok ezért én ezt az egészet végigaludtam a másnap reggeli órámra való tekintettel. Így péntek délután 4-kor azzal fogadtak az épp ágyból kikászálódó Bencéék, hogy 3 óra múlva indulunk le Bostonba 2 éjszakára. Én meg ugyebár nem vagyok semmi jónak az elrontója.

A házigazdánk Joe, egyébként rettentő érdekes figura. Első és második ránézésre se tűnik a legszimpatikusabb embernek, tetovált, piercinges, mindennap félmeztelenül cigizik a koli előtt, és 5 percenként csulázik egy embereset, a szakálla meg Rumiét is kenterbe veri. Azonban megismerve egy nagyon rendes és jófej srác (amit bizonyít az is, hogy meginvitált minket). És bár elég trehány életet él, olyan élettörténet van mögötte, amely 3 életre is elegendő lenne. Bár sok részletet erről nem tudok, mivel ugye aludtam. Na de egy a lényeg, hogy péntek este fogtuk magunkat és levonatoztunk Bostonba.

És akkor Boston. Elnézést, ha kicsit száraz és útikönyv szagú lesz a bejegyzés, de egy kis művelődés nem árt meg, ráadásul ezek tényleg érdekes dolgok. Mivel a szigorúan vett közigazgatási területhez még számtalan külváros és előváros tartozik, ezért nem olyan egyszerű egy nagyváros lakosságát megmondani, de elővárosokkal együtt olyan 4,5 millióan laknak New England „fővárosában”. Maga a város, 1630-as alapításával az egyik legrégebbi az Egyesült Államokban. A 17. és 18. század folyamán folyamatosan fejlődött és növekedett. Az Angliával szemben vívott függetlenségi háború (1775-1783) kirobbanásában is nagy szerepet játszott a város, többek közt a „bostoni mészárlás” és a „bostoni teadélután”-nak nevezett eseményekkel. A függetlenség kikiáltása is az Egyesült Államok egyik vezető városa maradt köszönhetően fejlett iparának és az Európával való élénk kereskedelmének. Mivel a térségnek nincsenek nyersanyagai, ezért a 19. század második felében fokozatosan háttérbe került. A munkásokat elcsábította a kaliforniai aranyláz, Középnyugat növekvő városai és a világvárossá váló New York. Ebből a hanyatlásból a 20. század közepén sikerült kilábalni a szolgáltatói ágazat és az oktatás előtérbe helyezésével (Bostonban, azaz a külvárosában, Cambridge-ben található az MIT és a Harvard egyetem is).

Szóval péntek este érkeztünk meg ebbe a városa. Joe-ék lakása Boston Malden nevű külvárosában található, amely szerencsére egy viszonylag békésebb környéknek számít. Bár egy eldobott fecskendős tűt így is találtunk. Alvóhelyként felfújható matracokat kaptunk, amelyek közül az enyém sikeresen leeresztett reggelre, és ezzel folyamatos nyak- meg hátfájást okozva a folyamatosan süllyedő matracon.

Szombat reggel beugrottunk egy Dunkin Donuts-ba reggelizni, majd bemetróztunk a városközpontba. Pontosabban bevonat-metróztunk, ugyanis az itteni metrók csak a városközpont alatt futnak a föld alatt pár megálló erejéig, egyébként pedig a felszínen közlekednek. Errefelé minden vonatot, trolit, villamost „T”-nek hívnak (Nagy Té :D). Első állomásunk a Bunker Hill-i csata emlékműve volt. Ez a 221 méter magas gránit obeliszk az 1775-ös csatának állít emléket, ahol az angol csapatok nagy veszteségek árán, de elkalapálták az amerikaiakat. Az obeliszk tetejére 294 lépcsőfokon keresztül lehet feljutni – ingyen – és a városra nyíló panorámában gyönyörködni a retkes ablakokon keresztül. Az obeliszktől indul az úgynevezett Freedom Trail, egy kétsávos téglacsík, amely Boston látnivalói mellett vezeti végig az érdeklődőket.

Ezután leugrottunk az egykori hadi tengeri kikötőbe kikötőbe, ahol a USS Constitution nevű vitorlás hajó horgonyozik. Az „Old Ironsides”-nak becézett hajót 1797-ben építették és ezzel a világ legöregebb működőképes vitorlás hajója (vagy valami hasonlója). Több mint 100 éves hadi karrierje alatt számos háborút megjárt, mielőtt 1930-ban nyugdíjazták volna. A hajó fedélzetére egyébként egy tüzetesebb átvilágítás után az amerikai adófizetőknek köszönhetően ingyen lehet felmenni. A történelmi vitorlás mellett egy modernebb hadihajó is pihen a kikötő egyik szárazdokkjában, a második világháborús USS Cassin Young, ami azonban sajnos nem látogatható.

A hajók megtekintése után átkeltünk a Charles River-en, ami a város északi részét választja el a félszigeten fekvő belvárostól. A folyó felett ível át a város egyik legjellegzetesebb építménye egy Megyeri híd kaliberű ferdekábeles híd, hivatalos nevén Leonard P. Zakim Bunker Hill Memorial Bridge. Azonban míg a magyar változat a várost körülölelő autópályán található, ez a híd szinte a város szívében foglal helyet felhőkarcolókkal a háttérben. Magára a hídra, amely nem mellesleg a világ legszélesebb ferdekábeles hídja pedig olyan autópálya és felüljáró dzsungel visz fel, hogy öröm nézni. Mi azonban egy pár száz méterre lévő másik hídon keltünk át, amely legalább annyira öreg, mint amennyire rozsdás. A több mint 100 éves acélhídon nem is található aszfalt meg egyáltalán semmi burkolat, hanem egy acélrács az útpálya, amin keresztül simán lelátni a folyóra. Ez a kettőség, az új és a régi egymás mellett való megférése egyébként is jellemző Bostonra. Rögtön a híd túlpartján egy olyan öreg vöröstéglás raktárépület található, hogy már azt néztem mikor dől be a vízbe, míg mellette a ferdekábeles híd hídfőjénél nem más található, mint a TD Garden, a Boston Bruins és a Boston Celtics szupermodern otthona. A TD Garden alatt pedig ott található a North Station, Boston Déli pályaudvara.

Szóval átsétáltunk a város szívébe, ahol 10-15 évvel ezelőtt végrehajtották az Egyesült Államok történek legnagyobb infrastrukturális beruházását, a Big Dig-re keresztelt építkezést. A Boston közepén keresztülmenő kétszintes autópályát fogták és egy 5,6 kilométeres alagúttal levitték a föld alá. Továbbá ehhez kapcsolódóan építettek még egy rakás alagutat a város alatt, illetve a már említett bostoni Megyeri híd is ekkor készült. Szóval a lényeg, hogy a projekt keretében szinte teljesen átformálták a város közlekedését és látképét.

Városnéző sétánk keretében elhaladtunk a New England Holocaust Memorial hat darab üvegtornya, az ország legrégebbi kocsmája és a helyi vásárcsarnok a Quincy Market mellett. Ebédre betértünk egy Hard Rock Café-ba. Mivel én még sose voltam ilyen helyen, ezért elég nagy meglepetésemre szolgált a falakon található Keith Moon (The Who) dzseki, Keith Richards (Rolling Stones) és Eric Clapton gitár. A kaja picit drága volt, de hát nem mindennap lát az ember Keith Richards gitárt. Délután lesétáltunk a kikötőbe, ahol megnéztük a kacsákat és a New England Aquarium-ot. Utóbbi akvárium fő látványossága egy akkora 900 000 literes üveghenger mindenféle vízi élőlényekkel, hogy előbb kellett ezt felépíteni, és csak utána, köré lehetett akvárium épületét felhúzni. Az akváriumba nem mentünk be, azonban belépés nélkül is meg lehetett tekinteni az egyik kültéri kiállítótérben lubickoló oroszlánfókákat (sealion).  Ezután a félsziget csücskében elterülő North End negyedbe sétáltunk el, amelyet 4-5 emeletes, homlokzatukon tűzlétrával felszerelt vöröstéglás házak alkotnak. Ez a negyed volt a város eredeti magja, ahol az első telepesek megállapodtak. A későbbi idők folyamán pedig ír és olasz bevándorlók telephelyévé vált a negyed.

Mivel Joe elég fáradt volt, tudniillik elég rosszul alszik, így előző éjszaka sem aludt egy percet se, ezért már délután 5-kor a visszatértünk a házukba. Ahol mi sem tétlenkedtünk sokáig, rögtön le is dőltünk egy 5 órás szunyókálásra. 10-kor felébredve konstatáltuk a helyzetet, majd hajnali 4-ig letoltunk három filmet egymás után (Ip-man, Ip-man 2: kínai kung-fus filmek, azonban nagyon jók, csak ajánlani tudom mindenkinek, Memento: erről elég annyi, hogy Christopher Nolan). Majd 4-től 9-ig egy újabb 5 órás szunyát tartottunk. Vasárnap reggelre mindenki kipihente magát, egy Dunkin Donuts után újból nekivágtunk a városnak.

Elsőként a felhőkarcolók tövében megbúvó több százéves temetőt, az Old Granary Burying Ground-t kerestük fel ahol több nevezetes ember is nyugszik. A függetlenségi nyilatkozat egyik aláírója John Hancock, aki olyan vastagon és cikornyásan írta alá a nyilatkozatot, hogy sokáig a nevét az aláírás szinonimájaként használták, és akiről előszeretettel neveznek el felhőkarcolókat. Továbbá itt van a végső nyughelye Samuel Adams-nek is, aki Hancock-kal és ötvennyolcad magával indiánnak öltözve dobálta a teás ládákat a tengerbe a bostoni teadélutánon az angolok által kivetett adók ellen tiltakozva. Ez az esemény a szabadságharc kirobbanásának közvetlen eseményének tekinthető. Sam Adams nevét egyébként egy helyi sör is viseli. Itt továbbá található Mother Goose sírja is, aki gyermekmeséiről és mondókáiról híres. Illetve itt nyugszik az 1770-es bostoni mészárlás 5 áldozata is, akiket angol katonák lőttek le, és ezzel nagymértékben hozzájárulva szabadságharc kirobbanásához. 

Ezt követően Boston Városligete, a Boston Commons felé vettük az irányt, amely egy nagyobbacska park tavakkal, padokkal és szökőkutakkal. A parkban épp egy oldtimer és sportautó kiállítást tartottak, így egy 1910-es Rovertől kezdve, Rolls Royce-on át, Ferrarikig mindenféle csodajárgányt megtekinthettünk. Ezután elsétáltunk a város előkelőbb negyedébe, a 241 méterével minden más épület fölé magasodó John Hancock Tower lábához és a város előkelő bevásárló utcájához a Newbury Street-hez. Zárszóként visszasétáltunk a beton förmedvény városházát is magában foglaló központba, ahol megnéztük az Irish Famine Memorial-t, a Nagy Ír Éhínség emlékére állított szoborcsoportot. Az éhínség elől rengeteg ír menekült érkezett Bostonba, míg a helyiek segélyekkel igyekeztek csillapítani az otthon maradt írek szenvedéseit. A bevándorolt írek hatása, máig meglátszik a városon, a számtalan ír kocsmájával, de elég csak a Boston Celtics színeire vagy annak címerére gondolni. Ezután még elnéztünk az Old State House-hoz, az egykori megyeházához. Itt esett meg a már említett bostoni mészárlás is. És ezzel nagyjából be is jártuk a belvárost és annak látnivalóit (az MIT és a Harvard majd legközelebbre marad).

Vasárnap estére még jutott idő egy kis focira is. Aziz ugyanis szólt, hogy kevesen vannak a Co-Rec csapatában (vegyes fiúk-lányok csapat), és ha van kedvem, akkor csatlakozzak hozzájuk. Nos, hát annyira kevesen voltunk, hogy 7-en kellett kiállnunk 11 ellen. Ha eggyel kevesebben lettünk volna ki sem állhattunk volna a meccsre. Ja és a végeredmény? 4-1 ide :) Egyébként érdekes helyzete van itt a focinak, ugyanis meglepően népszerű a lányok körében, majdhogynem népszerűbb, mint a fiúk között. Valószínűleg nem véletlen tehát, hogy az USA nő foci csapata kétszeres világ és olimpiai bajnok.

Hát ez volt a hétvége. Lehet egy pöppet hosszú lett a bejegyzés, de legalább mindenki pro lesz Bostonból :)        

Bunker Hill Monument

Kilátás a "Megyeri hídra" az obeliszk tetejéről

A dán felmenőkkel rendelkező Joe barátunk

USS Constitution

A USS Constitution fedélközében

USS Cassin Young

Egykori kikötő épület, háttérben a TD Gardennel

Ferdekábeles híd

Holocaust emlékmű (a kivégzettek karjára tetovált azonosító kódokkal)

Mutatványos a Quincy Hall előtt

Oroszlánfókák

A föl alá vitt autópálya felett most szökőkutak és egy hosszan elnyúló keskeny park található

Old Granary Burying Ground

Boston Commons

1966-os Porsche

Public Garden (egy másik park a Boston Commons mellett)

A John Hancock Tower (Boston legmagasabb épülete)

Az Irish Famine Memorial

Ha a múlt héten azt írtam, hogy nem történt semmi (miközben utánagondolva csomó minden történt), akkor ezen a héten tényleg semmi különös nem történt (ami persze ezúttal se olyan igaz).

Kedden elmaradt az angol óránk, ugyanis az angol tanárunk, Mr. Haines nem jött órára, mint utólag kiderült betegség miatt. Mi azonban nem szereztünk róla tudomást, hogy elmarad az óra, ugyanis a titkárságon elakadt Mr. Haines üzenete. Így miután 15-20 perc elteltével se bukkant fel senki, úgy döntöttünk, hogy akkor (Urak) mára ennyi volt, és a beadandó házi feladatot az asztalon hagyva leléceltünk. A csütörtöki órán a Tanár úr elismerően megdicsért minket, hogy milyen rendesek vagyunk, hogy a házikat beraktuk a postaládájába. Hogy a tanterem tanári asztaláról, hogy került a tanár postafiókjába a beadandónk, az legalább akkora rejtély, mint, hogy 7-szer vagy 8-szor hangzik-e el a „hoppá" Ihony Johnny gólja után. Az így felszabaduló időben lenyomtunk egy rapid ping-pong mérkőzést, amelyet India 2-1 arányban nyert meg Magyarország ellen.  

In Situ Geotechnical Testing tárgyból pedig nem egy óra maradt el, hanem egyenesen négy, ugyanis a tanár két hétig konferencián volt, és majd csak most jön vissza. Azonban így sem maradtunk feladat nélkül, ugyanis egy szeizmikus refrakciós mérést kellett kiviteleznünk Portsmouth-ban, ami annyira jól sikerült, hogy még egyszer meg kellett ismételni. A mérés során nekem nagyon fontos szerep jutott, én figyeltem a forgalmat, hogy lehetőleg akkor végezzük el a mérést, amikor nem jön autó. Az eredmények értékelése még csak ezután jön, de remélhetőleg ez már jobban sikerült, mint az első kör.

A papíron 50 perces Foundation Design gyakorlaton pedig a tanársegéd Annabelle átadta a múltnak a régi 18 perces rekordját egy 15 perces űridővel. Ennyi idő alatt tartotta meg az órát, amelyen 4 feladatot is "elmagyarázott".

Szerdán pedig Local Harvest Fest volt a menzákon, ami azt jelentette, hogy rengeteg ember, akart egy helyen egy időben kajálni. A félévente megrendezett esemény keretében helyi alapanyagokból készült helyi ételeket lehet vég nélkül kóstolgatni. Amik nem mellesleg nagyon finomak voltak. Különböző sajtok, friss bagelek és zsemlék, több fajta hús, leves, és szakajtónyi desszert. Igyekeztünk minél több féle kaját kipróbálni a cheese ale soup-tól (sörös sajt leves) kezdve a homár mártással készült delfinig halon át a répás-almás muffinig. Hogy a különleges kajákból ne szenvedjünk hiányt arról a kedd és a csütörtök is gondoskodott. Kedden ugyanis a MUB-ban egy multicultural evening nevű esemény került megrendezésre, ahol amellett, hogy bemutatkoztak a különböző nemzetiségek clubjai (vietnámi, kínai, afrikai, latin-amerikai, koreai diákok klubjai), még az egyes régiók helyi ételeit is meg lehetett kóstolni. Csütörtökön pedig a heti rendszerességgel megrendezésre kerülő International Circle-n kóstoltunk meg szaúdi és nem szaúdi ételeket.

Kedden pedig sikerült egy kis jó öreg BL nézős hangulatot varázsolni a szobámba, miután Pityuval közösen (miközben Skype-on beszélgettünk) megnéztük a Real – City 3-2 meccset. Bár beletelt vagy 50 percbe, mire sikerült találnunk egy megoldást arra, hogy mindkettőnkhöz egyszerre érjen oda a kép.

Még egy észrevétel: A gyümölcslevek rettenetesen édesek, legalábbis ami a menzában folyik. A narancs és az alma iható, de a többi - élen a cranberry-vel - vállalhatatlanul édes.

Hétvégén pedig irány Boston, ahol egy újonnan szerzett jó barát fog minket körbekalauztolni.

Mivela  héten nem készültek képek, ezért pát régebbi képet rakok fel Bence felvételei közül

Portsmouth-ban, még az orientation week alkalmával 

Homár vacsora Portland-ben. Balról jobbra: Bence, Pavel, Robi, Tammy, Maarten és Valerie