Diósdról a nagyvilágba

Elérkezett az utolsó bejegyzés ideje, amit USA-hoz hasonlóan ezúttal is sikerült elnyújtani, mint a rétes tésztát, azzal a különbséggel, hogy most már nem indulok sehová egy héten belül.

A kötelező köröket most is le lehet futni: mennyire jól éreztem magam, rengeteg emlék, új barátok, stb… Arra a kérdésre, hogy mi fog legjobban hiányozni a félévből egyértelműen az újonnan szerzett barátok a válasz. A koliban fantasztikus közösség alakult ki, az Első emelettől elbúcsúztunk ugyan, a film forog tovább, de az emlékek megmaradnak. Mivel elég sokszor szerepeltek a blogban, így az utolsó bejegyzésben is megérdemel mindenki egy gondolatot, aki hozzájárult ehhez a fantasztikus félévhez (hosszú és unalmas lesz, de utána jönnek érdekesebb részek is).

Elsőként a túlvégről itt van a két francia jó barát, Kévin és Aurélien. Igaz közülük csak Kévin lakott az első emeleten, Auréliennak pedig a szomszéd koliban volt a szobája, de annyira nálunk lógott mindennap, hogy volt aki csak két hónap után tudta meg, hogy ő nem is a folyosónkon lakik. Egyébként csendes gyerekek, de ha elkezdek inni (csak a vodka – red bull), akkor a szó jó értelmében véve megőrülnek, de annyira, hogy Tibi atya Humbákfalva örökös díszpolgármesterévé avatná őket.  Aztán az ausztrál Jonathan, aki Sinannal fél éven keresztül folyamatosan oltották egymást, de egyszerűen nem lehetett megunni őket.  A chilei Marcos, akinek a hangja még mindig a fülemben cseng, ahogy megkapom a szokásos shame of Hungarians jelzőmet :D.  A török Emre, a nagy Galatasaray fan, aki török létére az egyik legtöbbet tanuló srác volt, nem si véletlenül fog jövőre már Amerikában mesterképzésre járni. A walesi James, aki elmondása szerint egész UK legsztereotipikusabb vidékének legsztereotipikusabb farmjáról jött. Lehet még az Isolation-t is náluk forgatták, viszont az etióp fényképeinek megnézésével még mindig adós vagyok. Az angol Lilian, aki talán a legaranyosabb lány volt az egész emeleten. A dán Charlotte, akiről ha akarnék se tudna más kép eszembe jutni, mint ahogy a konyhába igyekszik a szárítótálcájába pakolt konyhai felszerelésével és kajájával. A maláj Anthony, aki ujjpercének elvesztésével a leghorrorisztikusabb jelenetét hozta össze, mégis az egész emeletről ő viselte az egészet a legjobban. Egy másik ausztrál Michael, aki annyira laza volt, amennyire egy ausztráltól várni lehet. A félév során nem emlékszem, hogy bármikor is húzott fel volna bármit a lábára, szinte mindenhova mezítláb ment, és az elmaradhatatlan bő atléta trikójaiban. Még ha velük kevesebbet is beszéltem, de ugyanúgy a túlvég lakója voltak a finn Tuomo, a chilei Rocio és az ausztrál Nigel is. Illetve volt egy random portugál gyerek is, de az ő nevét már el is felejtettem.

Egy átlagos péntek este a franciáknak

Az alvégi lakókat nem lehet nem Sinannal (TUR) kezdeni, aki az emelet egyik legbeszédesebb tagja volt, és kiabálásba átcsapó, magas hangját két emeletről feljebb is fel lehetett ismerni. Az egyik legjószívűbb teremtés, akivel valaha találkoztam és egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Vele szembe lakott Olcay, aki miatt akárhányszor csak török beszédet hallok, nem tudok nem káromkodásra asszociálni. A többi török szerint nagy szerencse, hogy rajtuk kívül nem értette senki más, amit mondott. Olcay mellett lakott a német Daaaaaavid, akinek majdnem sikerült 0 kredittel befejeznie a félévet, pedig egy nagyon rendes srác. Vele szemben lakott a dél-koreai Steve, akire biztos bukhatnak a koreai csajok, mivel a heti 4-szeri gyúrás rendesen meglátszik rajta. Főleg ha még azt is meg tudják, hogy megvan neki a Dragon Ball manga. A legkisebb szobában lakott az egyik legnagyobb forma, a legelvetemültebb lelkületű görög Szpirosz. Arra nem sikerült rájönnöm, hogy a fű miatt lett ennyire beteg elméjű vagy emiatt füvezik annyit. Mellette lakott az iráni Amin, akivel szintén igen jóban voltam.  Vele szembe pedig a folyosó másik magyarja Ricsi tartózkodott, aki tovább öregbítette a magyarok hírnevét, ha már én a shame of Hungarians voltam. Velem szemben lakott a koreai Szingi, aki tipikus távol-keleti lányként, húsz évesnek néz ki, pedig velem egy napon ünnepelte a harmincadik szülinapját. Mellette lakott a szingapúri (?) Sasa, akivel elsők között találkoztam a félév folyamán, de kis túlzással akkor láttam egyben utoljára is. És végül a folyosó legvégén, a legnagyobb szobában lakott a tizenötös.

És ez csak az első emelet volt. Ugyanúgy hiányozni fog a többi emelet is, a második emelet a portugál-spanyol kolóniával. A testvér emeletünk, a harmadik, akik kollektíve 800 joint elszívásával fejezték be a szemesztert. Igaz a negyedik és az ötödik emeltről az egyetlen emlékem, hogy nem mertük felküldeni Gyümölcsfalva lakóit hozzájuk a lifttel, mert féltünk, hogy megeszik őket. Tény, hogy a Marcushof lakóival kerültem a legjobb barátságba, de azért a többi Erasmusos barát is hiányozni fog. Végül, de nem utolsósorban a magyar kolónia, akik nélkül azért messze nem éreztem volna ennyire jól magam. A már említett Ricsi; Vince a másodikról, aki a biciklitúrákért felelt; a tiszteletbeli Dinner club tag, Ági aki nélkül nem sok magyar kaját ettem volna a félévben; a focikat szervező Daniel; de Zsuzsi és Gergő sem maradhat ki a sorból.

 Mint a felsorolásból is látszik, holland barátból nem sokra tettem szert. Egész pontosan nullára. Még pontosabban kettőre, Tammy-ra és Maartenre Amerikából… Az más kérdés, hogy hiába laktak 1 órára tőlem, egész félév alatt nem sikerült meglátogatni őket. Facebookon bepakoltam külön csoportba a Hollandiában megismert emberek, és a 85 új ismerősöm közül összesen 1 db volt holland, ő is valami random arc, akivel párszor együtt fociztunk.  Szóval szinte kizárólag nemzetközi diákokkal lógtam, így sok érdekességet nem tudok a holland emberekről megosztani. Ami viszont biztos, hogy a nagy többségük magas és vékony. Egyféle hajviseletet ismernek, ezt a félhosszú kicsit hullámos hajat, amilyet Rumi is hordott hőskorszakában. Állítólag arrogánsak is, bár erről személyes interakció hiányában nincs igazán tapasztalatom. Viszont ami biztos, hogy magyar lányok átlagosan két ponttal jobban néznek ki, mint a holland lányok. És nem elég, hogy a lányok kevésbé szépek (szigorúan a magyarokhoz viszonyítva), még kevesen is vannak, legalábbis Delftben. Az emeletünk 24 lakójából 4 volt a lány, és ez az arány egész városra jellemző volt.   

Maga Hollandia egyébként egy nagyon szép ország, bár nekem hiányoztak nemcsak a hegyek, de még a dombok is. Nagyon élveztem a 155 nap ittlétet, de hosszabb távon inkább máshol élnék, nem is a domborzat hiánya miatt, hanem az időjárás és a túlzsúfoltság okán. A vidéki tájkép a csatornákkal elhatárolt földeken legelésző tehenekkel nagyon idilli, azonban a nagy népsűrűség miatt szinte lehetetlen 5 km-t megtenni, hogy egy településbe vagy legalább egy autópályába ne ütközzünk bele. A várások is nagyon hangulatosak, sűrűn beépített, barna téglás házaikkal és utcáikkal, de egy átlagos amszterdami épület szélessége a pestiek felét sem éri el. Hollandia az egyik, hanem a legfejlettebb ország infrastrukturálisan Európában, ennek is köszönhető, hogy az ország egyáltalán létezik, és nemcsak hogy létezik, de virágzik is, azonban ennek is köszönhető, hogy olykor a túlzsúfoltság érzése fogja el az embert.   

Többen kérdezték (ez két embert jelent), hogy melyik látnivaló tetszett legjobban Hollandáiban a vörös lámpás negyeden kívül, erre egyértelmű a válasz: az Anne Frank ház. Ez részben annak is köszönhető, hogy mindig is érdekelt a második világháború, részben pedig annak, hogy egy hónappal előtte olvastam el a naplót (másodjára).

Az egyik dolog, ami biztosan nem fog hiányozni Hollandiából, az az időjárás. Nagyon hideg sose volt, azonban az állandóan fújó szél, a 14 fokos június és a minden második nap szürke maszlagba boruló ég eléggé lelohasztó tud lenni, főleg amikor jönnek a hírek az otthoni 30 fokról. De a legrosszabb egyértelműen a szél volt. Korábban nem volt semmi bajom a széllel, jól megvoltunk, és igazából most sincs bajunk egymással, csak Hollandiában ne kelljen szélben bicajra ülni. Akármerre ment ugyanis az ember a szél mindig szembe fújt, ha keletnek, ha nyugatnak, ha délnek, ha felfelé, ha lefelé, ha körbe a szél állandóan szembe fújt. Ha menet közben 180°-os fordulatot vettünk, akkor is szembe fújt. Olyan, mint a rajzfilmekben a főszereplőt követő kis esőfelhő, csak itt a szembeszél követ.

A másik dolog, ami szintén nem fog hiányozni az az étel. Nem mondom, hogy végigkóstoltam az ország összes ételkülönlegességét, de amit ettem, ahhoz képest a VMG menza egy három csillagos Michelin étterem. És mivel még drága is, így jobb híján mindenki főzőcskézett a koliban. Legalább megtanultam főzni, igaz ahova eljutottam, mások onnan szoktak kezdeni megtanulni főzni… Az egyetlen kaja ami hiányozni fog az a Kapsalon. Persze ez sem holland, hanem török, azaz török-holland (mivel Törökországban sem kapható). Ez a gyros tálhoz hasonló kaja, volt a bőségnapjaim csúcspontja. Ha megérdemeltem egy hosszú nap után (ha nem), ha túl voltam egy zh-n vagy egy vizsgán, ha leadtam egy házit mindig lecsúszott egy.

Maga az egyetem viszont nagyon jó volt. Építőmérnök képzésen simán TOP 20-ban benne van az egész világon, de van olyan oldal, ahol pl negyedik helyen van rangsorolva, olyan egyetemeket megelőzve, mint az MIT és a Stanford. Így félév tapasztalat után bátran állíthatom, hogy ez a helyezés a teljes mértékben megérdemelt. Az oktatás színvonala igen magas, a cégek rengeteg pénzt belefektetnek a kutatásba (diplomamunka írásakor még pénzt is lehet keresni), az egyetem igen jól és korszerű eszközökkel felszerelt. De cserébe rengeteget is kell tanulni, viszont ennek meg is lesz az eredménye, hiszen a holland cégek világhírűek a műszaki élet szinte minden területén. Erről tanúskodik az ország páratlan infrastrukturális kiépítettsége, de pl Dubaiban a pálmaszigeteket is holland cég hordta össze.

A bejegyzés és egyáltalán az egész blog végére természetesen nem marad más hátra, mint talán az ultimate, 15 milliós kérdés: USA vs Hollandia. A kérdés, hogy mindent egybevetve melyiket csinálnám újra Amerikát vagy Hollandiát.

Mindkét félév hihetetlenül élménygazdag volt, felejthetetlen emlékekkel gazdagodtam, fantasztikus embereket ismertem meg és lenyűgöző helyeken járhattam. Természetesen mindkét helyen voltak, olyan dolgok, amelyek a magyaros beidegződésemmel kevésbé nyerték el a tetszésemet (amerikai pazaralás, holland időjárás stb…). Íme egy kis összehasonlítás, hogy melyik szempontból melyik félév volt a jobb.

Nemzetközi társaság:                     Hollandia > USA

Kaja, pia:                                              USA > Hollandia

Egyetem:                                             Hollandia > USA

Látnivalók:                                          USA > Hollandia

A következő félévben biztosan itthon leszek, szóval a blog itt most véget ért. De azért nem tervezek az elkövetkezendő 75 évemben egy helyben dekkolni a szobámban, szóval ha legközelebb is világgá megyek (amely már tervezési fázis alatt van), újból jelentkezek, hogy legyen mit ne olvasni. Köszönöm annak, aki eddig követte a bejegyzéseimet, figyelemmel kísérte jelentkezéseimet, és remélhetőleg már Pityu is eljutott a floridai posztokig.  

A válasz pedig a 15 milliós kérdésre nem lesz meglepő:

Ukraine and Poland

USA  

Vasárnap különváltak utjaink Rumiékkal. Míg ők bementek Delftbe várost nézni, addig én egy-két elintéznivalómmal foglalatoskodtam, valamint nekifogtam kitakarítani a szobát is, mivel másnap jöttek (volna) ellenőrizni a szobámat, hogy mekkora disznóólat csináltam benne. Már majdnem elkezdtem a munkát, amikor beállítottak a többiek, hogy nem megyünk-e le a tóra. Egy ilyen ajánlatot pedig nem lehet visszautasítani. Mivel Domáék elvitték a hadra fogható bicikliket, így hát más opció nem lévén, a fék, váltó és lámpa nélküli, defektes bicajommal tekertem le. Kicsit rázott a felni, de legalább így Kévin-t nem kellett cipelnem. A tóparton, tópartokon gyorsan elrepült az idő, megbeszéltük ki, hogyan, merre, meddig… mivel… Miután az utolsó napsugarak is eltűntek a lombkoronák takarásában, visszafelé vettük az irányt a koliba. Rám még várt a takarítás, amely szerencsére egész gyors kész lett, miután egy idő után Rumiék is visszaértek és besegítettek.

Este ezúttal Jonathan búcsúestéjére került sor, amely legemlékezetesebb momentuma az ajtóját teljesen befedő cellux háló lett, amelyet csak egy erős bodicsekkel sikerült áttörnie az áldozatnak. Pedig amennyi munkánk benne volt…

Hétfő reggel még elköszöntünk Jonathantól, miközben a takarítók tovasomfordáltak a háttérben, így egy hetet követően most se lett kitakarítva a konyha. Igaz az esti vízi háború nyomai nem tették tisztábbá, az eddig sem erről híres konyhánkat. Mindesetre Jonathan távozása közben ez volt a legkisebb gondunk. A mai napra amszterdami városnézés volt a terv Domáékkal, de előtte még el kellett tüntetni a nyomunkat a szobámból, az ellenőr lehet nem örült volna, ha még 3 gyerek cuccát megtalálja ott. Így hát bepakoltuk az összes cuccukat az egy hete a szobámban talált bevásárló kocsiba, majd betoltuk Kévin szobájába csomag megőrzésre.

Ezután végre elindulhattunk a fővárosba, Amszterdamba, ahol elsőként a Van Gogh múzeumot vettük célba. Szerencsére múzeum kártyákat sikerült lejmolnunk Zsuzsitól és Jamestől, így csak két belépőjegyet kellett vennünk a négy helyett, ami egy 15 euros múzeumnál 6 darab kapsalont jelent. A Van Gogh múzeumban megtalálható a festőóriás szinte összes legfontosabb képe, azaz az a Napraforgók sorozat (több napraforgós képe is van), a Krumplievők, a Csillagos éj, egy-két jellegzetes önarckép, valamint a Van Gogh szobája című kép, amely az Arles-ban található szobáját ábrázolja, és amelyet 2008-ban a Marika néni szervezte barakás Franciaország túrán láttunk is, legalábbis az ablakát. Ezután elsétáltunk a Heineken Experience-be, amelyet egy kis trükközéssel sikerült teljesen ingyen megtekintenünk (12 kapsalon). Ezúttal is James bizonyult megmentőnknek, aki úgy esett, hogy pár héttel előtte negyedmagával ellátogatott a Heineken Experience-be, de az e-ticketüket nem akarta beolvasni a beléptető masina a telójáról, így jobb híján kelletlenül beengedték őket, de meg kellett ígérnie, hogy nem használják föl többet a jegyeiket. Hát ők nem is használták föl még egyszer… A Heineken Expreience a Heineken sörgyár egykori gyárépületében berendezett nagyszerű interaktív kiállítás a márkáról, és egyáltalán a sörfőzésről. Lehet sört csapolni, malátát őrölni, nagyszerű BL pillanatokat felidézni, Heineken reklámokat nézni és még sok egyebet, miközben persze a sörkóstolás sem marad el. A végén a két újabb ingyen sör mellett ingyen sörnyitót is kaptunk volna, ha elsétálunk még 15 percet nemtudomhova. Szóval nem mentünk el, hanem helyette visszafelé vettük az irányt, ugyanis ezúttal Lilian búcsúestjén volt jelenésem. Rumiék ezúttal is még maradtak egy kicsit a városban, így nélkülük vonatoztam vissza. Ahol aztán kiderült, hogy DUWO ellenőrnek nyoma se volt napközben.

Az este folyamán az előző esti sérelmeket nem feledve, újabb vízi háború ütötte fel a fejét, amely végül Karim (harmadik emelet) egy emelet magasról, egy vödör vízzel való fejen öntésével tetőzött. Bár előtte nekem is volt „szerencsém” megtapasztalni, milyen eggyel föntebbről vizet kapni a nyakba.

Kedden elérkezett Domáék eltávozásának az ideje is. Doma és Anett már reggel leléptek, mivel dél körül már indult haza a repülőjük Eindhovenből. Míg Rumi, akinek a vonata csak este indult vissza Chemnitzbe, még tett egy fél napos biciklitúrát Hollandia sarkához. Sajnos azonban most nem tudtam vele tartani, mivel számomra meg ez volt az indulás előtti nap, így mindenféle teendőimmel kellett foglalatoskodjak. Elsőként például valahogy be kellett jutnom a szobámba, mivel az ellenőr zuhanyozás közben sikeresen kizárt a szobámból… Sikerült pont abban a 10 percben jönnie, amikor zuhanyt vettem, és hát hiába volt nyitva az ajtó, ő úgy gondolta bezárja. Én meg egy szál törülközőben rohangáltam, hogy megtaláljam a fickót, aki szerencsére még a koliban volt. Így azért erős lett volna elmenni a 20 percre fekvő DUWO irodába. Nem elég, hogy kizárt, még meg is buktatott a tisztaság vizsgálaton, mivel Rumi cucca egy bevásárlókocsival együtt ott éktelenkedett a szoba közepén. Ezután nekiálltam összepakolni a saját cuccomat, mivel a szombati rendrakás inkább szőnyegalásöprés volt, semmint igazi rendrakás. Ráadásul az ellenőr a konyhát sem találta rendben (amit azért nem csodálok), és ha másnap visszatérve nem talál ragyogó tisztaságot, akkor az elsőként távozó lakót megbüntetik pár száz eurora.  Ebben az a vicces, hogy az elsőként távozó Anthony már egy hónapja elment, biztos örült volna egy 200 euros csekknek ennyi idő elteltével. De ami a legszebb, hogy nem takarítanak már másfél hete a konyhában, majd ugyanők meg akarnak büntetni minket, mert nincs kitakarítva a konyhában. Így működik ez a DUWO. Lényeg a lényeg, este 6-kor összegyűltünk a konyhában és egy nagytakarítás keretében gyakorlatilag minden mozgatható tárgyat kidobtunk a konyhából, mivel a DUWO-nak ugyanúgy kell a konyha, ahogy egy éve átvették az első lakók, még a mikró se maradhatott. Így vagy egy fél falura elegendő konyhai berendezés és élelmiszer került eltávolításra. Közben Rumi is visszajött magányos túrájáról, majd azzal a lendülettel el is távozott, vissza Németországba. Én pedig visszaadtam a kölcsön bicajokat Gondár Petinek. Este pedig ezúttal már Michael, Ricsi és az én búcsúestémre került sor, amely végül egy kártyapartival zárult a harmadik emeleten.

Másnap reggel még volt egy utam természetesen a DUWO-hoz leadni a kulcsokat meg egy-két papírt, és egyben ez volt az utolsó útja a sokat látott biciklimnek is, amely sokkal kevesebb törődést, azaz javítást kapott tőlem, mint amennyit szolgálatai alapján megérdemelt volna. Végül fájó szívvel sorsára hagytam kulccsal a lakatban a koli előtt. Valaki még biztos jó hasznát veszi. Hogy az utolsó napom se teljen zökkenőmentesen arról a tisztaság őrének felbukkanása adott okot. Aki nem akarta tisztának titulálni a szobámat, mivel a konyha még a tegnapi 3 órás takarítás után sem nyerte el a tetszését (tényleg ez volt az összefüggés). Végül egy kis rábeszélés hatására csak odakerült az a pecsét a nyomtatványra. Ezután már nem maradt más hátra, mint egy utolsó kapsalon ebédre, majd búcsúzkodás a többiektől. Igaz ekkor már csak az emberek fele volt itt az emeleten, de így is nehezemre esett búcsút venni ettől a remek kis közösségtől és a Marcushoftól, ahova ezernyi emlék fűz.

A Delft – Amszterdam – Budapest hazaút pedig pont annyira volt izgalmas, mint maga a blog. Nekem igen, de másoknak valószínűleg kevésbé. Így a 155. napon véget ért a hollandiai tartózkodásom, de még jövő héten várható (bár ha ilyen ütemben fejezem be a blogot, akkor inkább jövő hónapban) egy utolsó befejező, bejegyzés.

Chill a tónál

Kévin

Jonathan utolsó vacsorája

Megy az aláírás osztogatás pólóra, zászlóra

Kévin, Amin, Sinan és Zsuzsi

Olcay és Szpirosz Jonathan ajtaja előtt

De Marcos ajtaja sem maradt ki a jóból

Doma az amszterdami virágpicaon

Van Gogh szobája

Napraforgók

Heineken sörgyár

Lilian's last night

Volt mi eltakarítani a konyhában

Ment is a munka

Az utolsó napokat egyben terveztem megírni, de rajtam nem kívülálló okokból, inkább mégse. Egyrészt hosszú is lenne, unalmas is meg amúgy is már rég írtam, szóval itt volt az ideje. Szokás szerint ezzel is elcsúsztam, mint a floridai beszámolóval, de előbb-utóbb az is kész lett.  

Július 5-én, pénteken dél körül befutott Doma és Anett, majd egy másfél órás késéssel Rumi is megérkezett. Ezután visszasétáltunk a szállásra, ahol lepakoltunk, pihentünk egyet, és miután Rumi megevett 3 lekváros-mogyorókrémes kenyeret elindultunk az aznapi első programra. Amely annyiból állt, hogy a szomszéd épületben lakó Gondár Petitől kölcsönvettünk két biciklit, amelyek utoljára fél éve voltak használatban, de szerencsére még működőképes állapotban voltak. Ági előtte lévő nap távozott el Delftből, és a két biciklije közül csak egyet sikerült eladnia, így a másodikat megkaptam én, így amíg nem sikerült rá vevőt találni, addig használhattuk az ő biciklijét is. Így hogy már három biciklink volt, már csak egyet kellett bérelni a boltból, ami jelentős költségcsökkentő tényező volt. És hogy hova lett az én biciklim? Hosszú történet, de összefoglalva februárban elromlott a dinamója (ettől még lehetett vele tekerni), áprilisban elromlott az első fék (ettől még lehetett vele tekerni) és elromlott a váltó is, amely beragadt a legnehezebb fokozatba (ettől még lehetett vele tekerni), májusban eltört a kitámasztója (ettől még lehetett vele tekerni), és az utolsó előtti héten defektet kapott, amely úgy is maradt, így megpecsételve a sorsát (bár ettől még mindig lehetett vele tekerni).

Szóval miután begyűjtöttük a négy biciklit péntek délután felkereked/ztünk Hágába. Körbenéztünk a belvárosban, majd kitekertünk a tengerpartra, ahol azért még – a magyar viszonyokhoz képest –elég hűvös volt, de annyira nem tudott hűvös lenni, hogy Rumi nem másszon bele a vízbe. Példáját Anett is követte, mi Domával meg kintről néztük, hogy fagyoskodnak a vízben. Egy gyors mekis vacsora után nekem azonban indulnom kellett vissza a Marcushofba, mivel ez volt David (GER) utolsó estéje itt, és ezen természetesen itt akartam lenni. Egyébként is a következő 5 napban mindig volt valakinek búcsúestéje. Szóval míg én visszatekeregtem Delftbe, addig Rumiék még maradtak kicsit a tengerparton ejtőzni. Mivel ez volt az utolsó péntek estéje a többségnek az első emeletiek közül, így közös megegyezéssel Rotterdam felé vettük az irányt még egy utolsót közösen bulizni. Ennek örömére az emelet nagy része el is jött, hogy utoljára kitomboljuk magunkat.

Azonban szombat reggel (Rumi mércével) már kelni kellett ugyanis Domáékkal Rotterdam szerepelt aznap a napirenden. Ráadásul eléggé sietnünk is kellett, mivel beterveztünk egy kis hajókázást a rotterdami kikötőben, aminek eléréséhez igencsak ki kellett lépni. De végül sikeresen elértük a hajót, amelynek örömére 3 órát sülhettünk a tűző napon a fedélzeten. Ugyanis Domáékkal nem csak Domáék érkeztek meg, hanem a kánikula is, amelyről nem is hittem, hogy Hollandiában egyáltalán létezik. Szóval 18 eurot fizettünk azért, hogy 3 órán át süljünk, de teljes mértékben megérte, ugyanis egész szépen lebarnultunk, de ami lényegesebb a kikötő igazán felejthetetlen élmény volt. Még úgy is, hogy a hajó csak a több mint 30 km hosszú rotterdami kikötő mintegy felét járta be, és a legelvetemültebb dolgokat nem is láttuk. A rotterdami Európa legnagyobb és egyben a világ egyik legforgalmasabb kikötője, egészen 2004-ig pedig nemcsak egyik, hanem egyenesen a legforgalmasabbja. Maga a kikötő több részlegből áll, ahol minden cégnek megvan a maga kis vagy nagy fogadódokkja és raktárépülete. A hajóval a kikötő közepe felé található Botlek nevű részlegig mentünk el, amely mint egy hatalmas faág ágazik ki a fő nyomvonalból. És még ezentúl terülnek el az olyan területek, mint a kikötő zászlóshajójának számító Europoort, ahol végeláthatatlanul sorakoznak az olajtankerek és tartályok, a hatalmas konténer terminál Maasvlakte, vagy a legújabb ékkő a koronán, a tengertől elhódított területen idén átadott Maasvlakte 2. Ennek a hatalmas kikötőkomplexumnak tényleg csak a csodájára lehet járni.

A hajókirándulás után lesétáltunk Rotterdam Manhattanjébe, azaz az Erasmus híd déli partján fekvő kis földnyúlványra. Az itt található hajóállomás sok évtizeden keresztül szolgált a New Yorkba induló óceánjárók kiindulási pontjaként. Bár jelentősége nyilván az óta már megkopott, de még mind a mai napig indulnak innen az Újvilágba járatok. Ennek mi is tanúi lehettünk, amikor a szemünk előtt dokkolt ki egy hatalmas óceánjáró, hogy megkezdje többnapos utazását a nagy víz túloldalára. És, hogy a régi szép időket visszaidézzék még zenekaros búcsúztatást is kaptak a pénz és időmilliomos utasok. Ezután sétáltunk még egy kört a városban, majd az előző naphoz hasonlóan, Rumiékat hátrahagyva visszaindultam Delftbe, mivel ezúttal Emre (TUR) búcsúestéjére került sor.    

Hollandia annyira sűrű hely, hogy a villamossín és az épületek nem férnek el egymás mellett, hanem csak egymás alatt (Hága)

Hollandiára jellemző köztéri furcsa (de kivételesen tetszetős) szobrok a tengerparton

A bátrabbja

Vacsora a parti sétányon

Lazulás az erkélyen

Két hónap után merészkedett ki valaki (természetesen a franciák) újra a tetőre Anthony balesete után (aki ennél az ablaknál vágta le az ujját)

David utolsó estéje

Erasmus híd és Rotterdam Manhattane

Úgy néz ki szeretik az ilyen épületeket

Európa narancslé terminálja a stílszerűen elnevezett Orange Star hajóval

Volt mindenféle hajó

Szárazdokkban dekkol egy nagyobb hajó

Hajómonstrumok

Fúrótornyok

Ennél kétszer nagyobb hajók vannak az Europoorton és Maasvlaketén

Átrakodás

Világok harca

Konténer kirakodás

Irány Amerika!

Péntek este megünnepeltük Lalit szülinapját, aki nem ismerné őt az valószínűleg mindenki, aki olvassa a blogot, mivel nem nagyon szerepelt még a sorok között. Szóval Lalit egy indiai srác, aki a harmadik emelet lakója és lévén, hogy elég népszerű arrafelé, így egy nagyszabású szülinapi bulit kerítettünk neki, amelyen mindenki ott volt, aki számított. Mint a következő másfél hétben kiderült, ez volt az utolsó nagy buli a Marcushofban és ennek megfelelően emlékezetesre is sikerült. Főleg egyik kedvenc franciánk, Aurélien számára, aki eltört egy lámpát, széttört vagy 10 sörösüveget a konyhában és az est megkoronázásaként a bejárati ajtó se úszta meg épségben, hiába volt fotocellás.

A vizsgaidőszak, ahogy az lenni szokott (vagy nem) kezd az ember idegeire menni egy idő után, így pattanhatott ki Marcos (CHI), Szpirosz (GRE) és Jonathan (AUS) fejéből, hogy kicsit megtréfálják a többieket. Először a fürdőszoba ajtó kinyitásakor kaptam a fejemre majdnem egy vödör vizet, de szerencsére célt tévesztett, mint a számokat elpusztítani hivatott K bomba. Pár napra rá székek és madzagok kombinációjával igyekeztek megakadályozni az egyes szobákból való ki- és bejutást, amelyből az én szobám se maradt ki. Persze én sem maradtam adós, és két napra rá én ejtettem foglyul Marcost a szobájában névjegyem hátrahagyásával. Szóval a vizsgák közepette ilyen apróságokkal múlattuk az időt, igaz az igazi nagyágyúk csak a vizsgák végeztével az utolsó napokban sültek el.

Hétfőn beköszöntött a július és a tömény tanulás ideje is. Hétfőn, kedden és szerdán is egész nap a csütörtöki Soil Dynamics vizsgámra készültem, amelytől kicsit tartottam egyrészt lévén dinamika, ami sosem ígér potyakrediteket, ellenben vért, verejtéket és könnyeket igen, másrészt mivel ezzel a tárggyal foglalatoskodtam legkevesebbet a félév során. Szóval igencsak belehúztam az utolsó pár napban, és ennek szerencsére lett is foganatja, ugyanis az egyórás szóbeli vizsgán végül 7-es jegyet érdemeltem ki. Ezzel pedig letudtam nemcsak delfti, hanem egyetemi létem utolsó vizsgáját is (államvizsgát nem számítva) és készülhettem az utolsó Hollandiában töltött napjaimra, amelyek talán az egész félév során a legzsúfoltabbak és legtartalmasabbak voltak.

Tizenötös, Samet (TUR), James (WAL), Sinan (TUR), Ricsi (HUN), elöl pedig Emre (TUR)

Valamilyen rejtélyes okból megörültem Kévin cipőjének

Lalitot élteti a társaság

Ez várt a szobám ajtaja előtt mikor az egyik nap visszajöttem az egyetemről

Ez pedig Davidet (GER) várta

Az elkövetők: Marcos (CHI) és Amin (IRN)

Ezt még nem sikerült megfejtenem

Nemes bosszú (Z mint Zoltan), bár Sinan szerint a nyomok eltűntetésében nem vagyok túl jó

A hét első fele igencsak rohanósra sikeredett. Kezdődött azzal, hogy hétfőn érkezett meg látogatóba Robi és Bence (aki nem ismerné őket az valószínűleg nem olvasta a blog első félidejét, szóval kéretik visszalapozni oda) valamint jött velük két haverjuk is, Dávid és Peti, akikkel még sose találkoztam előtte. Továbbá derült égből megacápaként felbukkantak Eteléék is Hágában, akikkel szintén lebeszéltünk egy rövidke találkozót hétfőn. Mindezt úgy, hogy másnap és harmadnap is volt egy-egy vizsgám, szóval azon a héten se lettem időmilliomos.

Hétfő 2 körül toppantak be Bencéék, akik az utat Hollandisztánig autóval tették meg, és hogy megérje a benzin pénz így felpakolták még Dávodot és Petit is, Bence két jó barátját. Hétfő délután előre megfontolt javaslatomat követve Hágába látogattunk el, ahol a tervek szerint, míg a többiek várost néztek volna, addig én a Czégel Dani, Etele és Dabóczi Matyi alkotta triumvirátussal futottam volna össze. Azonban a holland utak és fizetős parkolóhelyek kicsit felborították ezt a tervet, így végül egy kis kupaktanács után Scheveningenben, a tengerparton kötöttünk ki. Itt fizetés nélkül besunnyogtunk egy fizetős parkolóba, és amíg a Bencéék kisétáltak a mólóra, addig én őrködtem az autó felett. Mire visszaértek a kocsihoz, addigra Eteléék is pont odaértek a mólóhoz, így ezután én csatlakoztam hozzájuk, míg Robiék még visszamentek Hágába sétálgatni. A változatosság kedvéért Eteléékkel is kisétáltunk a móló végére illetve az ott emelkedő kis torony tetejére, ahol csináltunk egy közös képet is, amelyet azonban még nem láttam viszont (Matyi?), így sajnos fényképes bizonyíték nem áll rendelkezésemre, hogy tényleg találkoztam velük. Ezután visszavillamosoztam Delftbe, míg Daniék (akik pár napos holland nyaraláson voltak) továbbálltak Amszterdamba. Este még továbbtanultam a másnapi vizsgámra, már amíg Bencéék be nem futottak, onnantól már elég esélytelen volt bármiféle tanulással kapcsolatos tevékenység.

Másnap a vendégeim Amszterdam felé vették az irányt, míg én az Embankments and Geosynthetics vizsgára.  A szóbeli vizsgán a csoportommal (Saulival és Williammel) együtt mérettettünk meg és végül 8,1-es jegyet kaptam. A vizsga végétől azonban még messze volt a fellélegzés, ugyanis először még be kellett fejeznem az utolsó matlabos házi feladatot Coupled Processes-re, amely aztán nem is befejezve lett, hanem abbahagyva, majd magára a másnapi vizsgára is igyekeztem kicsit felkészülni. Szerencsére sokat nem kellett mivel open-book exam volt (mindent lehet használni), de cserébe, ahogy az lenni szokott rendesen fel volt adva a lecke az írásbelin. Erről eredményt még nem tudok mondani, de necces lesz a dolog, majd kiderül. Mindenestre amíg én Matlab kódokat irkálgattam a papíromon, addig Robiék Rotterdamban és Kinderdijkben mászkálgattak kocsikázgattak.

Csütörtökön végre én is tudtam hozzájuk csatlakozni. Először –természetesen kocsival – bementünk az egyetemre, ahol nekem még egy le kellett adnom egy papírt, majd kicsit körbesétáltunk az épületek között. Ezután a centrum felé vettük az irányt, ahol a főtéren minden csütörtökön (és szombaton) megrendezett piac forgatagában elmerülve ettünk egy kis halat meg helyben sütött stroopwafelt (holland nemzeti édesség, két lapos kerek ostya között karamell szerű cucc). Ezután lekocsikáztuk Hoek van Holland-hoz, azaz Hollandia sarkához. A rotterdami kikötő bejáratának északi partján fekvő településnél található a hollandokat a tengervíztől megvédő hatalmas gátrendszer, a Delta Works egyik legfontosabb eleme, a Maeslantkering. Ez a gát világviszonylatban is egyedülálló, ugyanis egy hatalmas kapuként két oldalról be lehet csukni, így védve meg a csatornát a betörő víz ellen. A méretei is lenyűgözőek a szerkezetnek, a kapui ugyanis egyenként 240 méter hosszúak, amelyekkel benne van a világ 3 legnagyobb mozgatható szerkezete között. Ott jártunkkor a kapuk nyitva voltak, mivel csak vészhelyzet esetén zárják be őket. Miután megnézegettük a kapukat és egy-két a csatornán közlekedő konténerhajót, elkocsikáztunk az igazi sarokhoz, azaz oda ahol a kikötő csatornája beleömlik az Északi-tengerbe. Itt egy móló nyúlik bele a tengerbe, amelyet két irányból ostromolják a szél és a hajók által keltett hullámok, és bizony szelesebb időben bizony igen veszélyes oda kisétálni, mivel a nagyobb hullámok könnyen átcsaphatnak a mólón. A mólóról – amelyet a többiek túl hosszúnak találtak ahhoz, hogy kisétáljanak rá – ha nem is remek, de vállalható kilátás nyílik a túlparton sorakozó konténerdarukra és egyéb érdekes szerkezetekre. Ezután visszamentünk Delftbe, ahol lepihentünk, majd Bencéék tovaindultak Amszterdamba kicsit bevásárolni, ahonnan aztán egyenesen hazafelé vették az irányt. Én pedig este igyekeztem kipihenni az elmúlt napok forgatagát.    

Bence nézelődik a delfti piac egyik sajtos standjánál

Delfti piac

Konténer hajó úszik ki a csatornán

A Maeslantkering egyik szárnya (a levegőből jobban néz ki)

Ez ugyanaz a hajó

Olajfúrótorony hasonmás verseny első helyezettje

Darvak Daruk

A kikötő kijárata

Darukkal rakták helyére a móló mentén sorakozó hullámtörő sziklatömböket

Hullámok verik a móló oldalát

A móló vége (legalábbis ami gyalogosan elérhető, egy kőrakás még folytatódik tovább)

Az elmúlt héten sajnos nem igen volt időm és energiám blogot írni, mivel vizsgáimra tanultam valamint Bence és Robi is itt volt látogatóban. Ma pedig Anett, Doma és Rumi érkeztek meg, így sajnos a következő pár napban sem lesz több lehetőségem bejegyezni. De természetesen ami késik, nem múlik, és ha máshonnan nem, akkor majd otthonról érkeznek az utolsó két hét történései a blogra. 

Az elmúlt héten váratlanul sok dolog történt, amik igyekeztek megakadályozni abban, hogy nyugodalmasan tanulhassak a vizsgáimra. Hétfőn délelőtt Emre látogatott el a szobámba, ahol az előző éjszakára befogadott csocsóasztalon egy gyors meccset akartunk játszani, amikor is észrevettük, hogy az egyik rúd (a sárga csapat védelme) hiányzik az asztalról. Hiába kérdezgettük a többieket senki nem tudott semmit, hogy mi történhetett. Jonathan és Olcay este 12-kor rakták le az asztalt a szobám elé, ahonnan én Olcayjel éjjel 1-kor vittem be a szobámba. Jonathan esküdött, hogy amikor ők idehozták, akkor még meg volt minden porcikája. Amikor pedig Olcay és én behoztuk a szobámba, nem tudom, hogy meg volt-e még a rúd, de nem tűnt fel egyikünknek se, hogy valami hiányozna. Napközben pedig a szobámba volt az asztal, szóval ott se történhetett vele semmi, hiába próbálták bebizonyítani a többiek, hogy csak én trollkodok. Szóval egész kis rejtély kerekedett ebből az ügyből, amely végül a nap végére nagy nehezen megoldódott, ugyanis kiderült, hogy a Gyuri volt egy olasz srác volt a tettes. Megpróbálta kiegyenesíteni az erősen meghajlott rudat még vasárnap este. De nem jött össze. Viszont cserébe benyúlta az eltört rudat, nehogy meg tudjuk javítani. Végül egy hét kényszerpihenő után a mérnöki leleményesség utat tört magának. Bár az első próbálkozás nem igazán bizonyult hatásosnak, a második megoldás már igen, igaz ennek az volt az ára, hogy a fair play jegyében eltávolítottuk a kék csapat védelmét is. Azóta védelmek híján igen gólzáporos meccsek szoktak zajlani.

Hétfő este elkísértem Jonathant, Szpiroszt és Davidet a szokásos heti bevásárló útjukra. A coffeeshopba. Ilyen coffeshopok szinte minden városban találhatók Hollandiában, például Delftben is van három. A coffeshopok árulják a füvet meg egyéb cannabis származékokat, amelyek kis mennyiségben legálisak az országban. Nem vagyok semekkora szakértő, de ha jól figyeltem, akkor a cannabis származékok közül weedet (papíron ez marihuána) és hasist lehet kapni legálisan. A weedet utána több féle módon el lehet fogyasztani, de a legelterjedtebb módja mindenképp a cigarettába sodrás, azaz a joint, amelyet sokszor rendes dohánnyal egészítenek ki, hogy mérsékeljék a hatását. A kender származékból készült sütit pedig Space Cake-nek nevezik, bár ezt, ha minden igaz csak Amszterdamban kapni. Ennél jobban nem mélyültem el a témában, és nem is nagyon tervezek.    

A keddi napot az egyetemen töltöttem házi írással, így lemaradtam a nap fő attrakciójáról, a Marcushoffal szomszédos épület, a Roland Holastlaan nagy vészhelyzetéről. A többiek elmondása alapján először két motoros rendőr érkezett a helyszínre, őket követte egy mentőautó, két rendőrautó, két tűzoltóautó és a végén még egy mentőhelikopter is felbukkant, bár leszállni nem szállt le. A tűzoltók kinyitották a létrájukat, amellyel egy idő úriembert mentettek ki a nyolcadik emeletről. Először senki nem tudta, hogy vajon mi történhetett, de a nap végére kiderült, hogy az úriembert megkéselték a lakásában. Mivel az épületet részben kolinak is használják (ott lakik Ági és Aurélien is), ezért a Marcushofban elköltött vacsora után kicsit félve tértek nyugovóra, bár az azóta sem derült ki, hogy Aurélien hol tartózkodott aznap délután 1 és 3 között.

Hosszas újratervezés után végül csütörtökön sikerült eljutnunk Amszterdamba, ahol a Rijksmuseum és az Anne Frank ház meglátogatása volt napirenden. Jonathan (AUS), David (GER), Emre (TUR) és Samet (TUR) társaságában (Szpirosz (GRE) csak délután csatlakozott hozzánk) először az Anne Frank házat vettük célba, azonban a bejárat előtt kígyózó sor eltántorított minket, így helyette a McDonaldsban kötöttünk ki. De csupán azért, hogy a Rijksmuseumot nem korgó gyomorral kelljen bejárni. A múzeum belépő elég drága (15 euro), ami szerencsére nekem ingyen volt, mivel előtte elkértem Ágitól a múzeumkártyáját. Még szerencse, hogy az Ági nem univerzális női név… Szóval a Rijksmuseum. Ez Hollandia legnagyobb és talán leghíresebb múzeuma, ahol a klasszikus holland festészet gyöngyszemei találhatók. A hatalmas múzeum olyan büszkeségekkel rendelkezik, mint Rembrandt Éjjeli őrjárata vagy sok más kép. Hevenyészett képzőművészeti tudásommal ezt az egyetlen képet sikerült felismernem, de több Rembrand, van Gogh és Vermeer kép is található a hatalmas gyűjteményben, amelyet 4 óra alatt is csak úgy tudtunk megnézni, hogy a felét átrohantuk. A múzeum idén tavasszal nyitott meg teljes pompájában a több évig tartó rekonstrukció után, és ez a sokévnyi munka meg is látszott a kiállításon. A legnagyobb tömeg természetesen az Éjjeli őrjárat termében gyülemlett össze, ahol majdhogy tolakodni kellett ahhoz, hogy a kép elé lehessen férkőzni, ami pedig szinte házfal méretű. Szegény Szpirosz pedig majd egy órát várt ránk, mire végre 5 körül sikerült kitántorognunk a múzeumból. Ezután egy hamburgerező felé vettük az irányt, ahol feltankoltunk a következő látnivalóra az Anne Frank házra. Mivel David volt már ott, Szpirosz és Samet pedig a coffeeshopot többre tartotta, így ők egy coffeeshopban kötöttek ki, míg Jonathan, Emre és én elmentünk az Anne Frank házba. Ez, a kívülről egyik ház a másik kinézetű épület az egész év egyik legmeghatóbb helyszínének bizonyult. Részben annak is köszönhetően, hogy már kétszer olvastam a naplót, legutóbb például úgy egy hónapja.

Egy kis Anne Frank történelem. Anne Frank egy zsidó családban született Frankfurtban, ahonnan Hitler hatalomra kerülése után Amszterdamba költöztek. Azonban sokáig itt se lett nyugtuk, mivel 1940-ben a németek lerohanták Hollandiát. Az első egy-két évben még nem hurcolták el a zsidókat, „csupán” megszorító intézkedések léptek életbe (csak bizonyos villamosokon utazhatnak, csak számukra fenntartott iskolába járhatnak, Dávid csillag kötelező viselése, stb…). A kis Anne 13. születésnapjára, 1942-ben kapott egy naplót, amelyet aztán szorgalmasan el is kezdett vezetni. Egy hónappal később, 1942 júliusában a közelgő viharfelhőket meglátván a család a bujkálás mellett döntött, és beköltöztek az apuka, Otto Frank üzletének a hátsó traktusába. Összesen nyolcan bujkáltak itt, a Frank család (Anne, szülei: Otto és Edith, testvére: Margot), a van Pels család (apuka, anyuka és fiuk: Peter) valamint a fogorvos Fritz Pfeffer. Az elkövetkező két évet ezen a helyen bujdokolva töltötték el, állandó rettegésben élve, hogy a németek mikor találnak rájuk. Ez időszak alatt egyszer sem mehettek ki a szabadba, gyakorlatilag két évig rohadt krumplin meg egyéb kevésbé friss zöldségeken és kásán éltek, napközben behúzott függönyökkel kellett élniük, nehogy valaki meglássa őket az utcáról, és ilyenkor beszélgetniük is csak suttogva lehetett, nehogy az üzemben dolgozó munkások meghallják őket. A családot 4 jó barát tartotta életben, akik az élelmet, olvasnivalót és egyéb szükségleteket hordták hozzájuk nap mint nap. Ebben a környezetben írta Anne a naplóját, amelynek 1944 augusztusában tragikus hirtelenséggel vége szakadt. A németek felfedezték a bujkálókat és elhurcolták őket. Anne Bergen-Belsenbe került, ahol találkozott még iskolás pajtásával, de végül mindössze két héttel a felszabadítás előtt elhunyt. A bujkálók közül egyedül az apuka, Otto Frank élte túl a koncentrációs táborok borzalmait. A naplót az egyik segítő Miep Gies találta meg a család elhurcolása után, aki Otto visszatérte után átadta azt neki. A napló végül kiadásra került, és a hatalmas népszerűségének hatására a házat múzeummá alakították át. A berendezési tárgyakat a németek elhordták, és Otto kérésére nem is kerültek pótlásra, de a csupasz falak önmagában is beszédesek. A falakon még ott láthatók felragasztva Anne újságból kivágott filmsztár képei, és az ajtófélfán látszódnak még a strigulák hogyan növekedett Anne és Margot ebben a két évben. A rejtekhely bejárása után, pedig az eredeti naplót, illetve annak lapjait is meg lehetett tekinteni. Nem vagyok érzelgős típus, de ezt majdnem megkönnyeztem.

Ezután összeszedtük Szpiroszékat és sétáltunk még egyet a városban, mielőtt visszaindultunk volna Delftbe.

A hétvége főleg tanulással telt a veszedelmesen közelgő vizsgák tükrében, de azért egy szombat délelőtti focira futotta. Főleg, hogy ez volt az utolsó szombati foci, mivel Dániel csütörtökön hazamegy (azaz hazament) Magyarországra. Így hogy megadjuk a módját, lementünk az egyetem sport centerébe, ahol ezúttal nagy pályán rúgtuk a labdát. Ez igencsak hiányzott már, és igen jól is esett, hát még az eső. De hát egy kis eső nem indok arra, hogy befejezzük a meccset. Bár a 20 perces gyalogút visszafelé a szakadó esőben már kevésbé nyerte el a tetszésünket, nem úgy a forró zuhany utána.

Időközben még eggyel kevesebben maradtunk az emeleten, miután a finn Tuomo is távozott vizsgái végeztével.

Nem csoda, hogy az első megoldás nem funkcionált rendesen

Úton a Rijksmuseumba

Anne Frank szobra

Hangulatos kávézó a Jordaan nevű negyedben

Oltár a Rijksmuseumban

Ahol Orlando Bloom is helyet kapott

Festmények között

Őt remélhetőleg mindenki felismeri

Bolygó Hollandi

Az Éjjeli őrjáratra sokan kíváncsiak voltak

Éjjeli őrjárat

Vermeer - Milkmaid

Múzeum után (Jonathan, tizenötös, Emre, Samet)

Amszterdam virágpiac

Anne Frank ház (sajnos bent nem lehetett fényképezni)

Prinsengracht 263

Csapat bevonulás az utolsó meccsre (Sinan, tizenötös, Szpirosz, Amin)

Péntek este került megrendezésre az második első IO fesztivál, amely az Industrial Design (ipari termék- és formatervező) kar minden évben megrendezésre kerülő nagyszabású fesztiválja. Az ID épület hatalmas belső aulájában kialakítottak egy dj pultot, valamint egy színpadot is, ahol az est fénypontjaként a fellépett egy errefelé biztosan híres zenekar is.  Szombat délelőtt a szokásos, ugyanakkor egyben az utolsóelőtti focival telt, míg a délután a házi írás és a tanulásé volt.

Vasárnap eredetileg a Hoek van Holland biciklitúra volt tervbe véve azonban a viharos szél keresztülhúzta számításainkat. Így egy másik régebb óta dédelgetett úti célomra látogattunk el, mégpedig a Hágától északra húzódó tengerparti homokdűnékre. Mivel a szél vasárnapra sem hagyott alább, így végül villamossal tettük meg a tengerpartig vezető utat, amely sokkal kényelmesebb és gyorsabb módja a kijutásnak, ellenben pontosan 3 euróval drágább. A társaság ezúttal színtiszta magyar alakulat volt, bár a leosztás nem volt a legszerencsésebb (Ági, Ági barátja, Zsuszi, Zsuzsi barátja és én). A Scheveningentől északra fekvő tengerpart két okból került a meglátogatandó helyek listájára, egyrészt az itt található part menti homokdűnék miatt, másrészt a második világháborúból itt maradt náci bunkerek miatt. A homokdűnék természetvédelmi területnek számítanak, így sajnos a kijelölt ösvényekről nem szabad letérni, valószínűleg még a bunkerek kedvéért sem. De hát mi ezt sajnos nem tudtuk, így egy csepp óvatossággal felvértezve mégiscsak a bunkerek tetején találtuk magunkat. Magába a pár négyzetméteres bunkerbe nem lehet bemászni, mivel befalazták az illegális magyar kíváncsiskodók miatt, de a bunker tetejéről nyíló szép kilátásban gyönyörködve azért elfogyasztottuk a szendvicseinket. A bunkereket, amelyek szinte az egész Atlanti partvidéken megtalálhatók, a Harmadik Birodalom építette ki, hogy az Anglia esetleg Egyesült Államok által intézett támadásokat kivédjék. Ezután tettünk egy rövid sétát a Dűnéken, igyekezve ritmustalanul lépni, nehogy felébresszük a homokférgeket. A part mentén húzódó dűnesor szinte egész Hollandia partvidékét végigkíséri, és a füvekkel, bokrokkal benőtt homokos terep az átlagos holland tájhoz képest teljesen eltérő látványt kínál.

A dűnéken tett rövidke kirándulás után azonban igyekeznem kellett vissza Delftbe, ugyanis délután 4-re már ott kellett lennem az Első Marcushof Csocsóbajnokság megnyitóján, ahol Daviddel alkottunk egy csapatot. A bajnokságra nagy reményekkel indultunk, ugyanis feltett szándékunk volt nem utolsóként befejezni a küzdelmeket. Az első mérkőzést szoros küzdelemben 9-1-re elveszítettük, azonban ezután főnixmadárként hamvainkból feltámadva 9-6-ra megvertük a Szpirosz-Jonathan párost. Az elvetemült versenykiírás értelmében ezután osztályozót kellett játszanunk a negyeddöntőbe jutásért, amelyen drámai csatában 9-8-ra alulmaradtunk a francia válogatott ellenében. Így végül a 10 csapatból 9. helyen zártunk, amely eggyel jobb helyezés, mint a tízedik pozíció. A döntőben portugál házi döntőre került sor, ahol a győztes végül 8 euróval lett gazdagabb. A csocsóasztal dicső időszaka, azonban aznap este egy szemvillanás alatt semmivé foszlott, de erről majd legközelebb.  

Scheveningen az északi strand felől

Scheveningen a dűnék felől

Háttérben a part menti növényzettel benőtt dűnékkel

Doktor Traktor

Homokfodrokban felgyülemlő víz a part mentén

Náci világháborús bunker I.

Náci világháborús bunker II.

Homok

Az egyik bunker tetején

Scheveningen a bunkerről

Dűnevidék

Gyalogút a dűnéken

FC Barcelona - Kanta FC

A döntő

Az elmúlt héten kerültek sorra életem legutolsó tanórái. Vagy nem. Ez attól függ, hogy jelentkezek-e doktori képzésre vagy sem. Mindenesetre ez még a (nem túl távoli) jövő zenéje. Ami viszont biztos, hogy mesterképzésen ezek voltak a legutolsó előadásaim. A legutolsó órám péntek délután végül úgy adódott, hogy nem is előadás volt, hanem terepi mérés. Soil Dynamics tárgyból ekkor mentünk ki a Delft Zuid, azaz Érd-alsó Delft-alsó vasútállomásra, hogy geofonok segítségével mérjük az elhaladó vonatok által keltett hullámokat a talajban. Ezután egy kalapács segítségével mi is generáltunk pár hullámot, és a riportban a vonat illetve a kalapács által keltett hullámokat kell majd értékelni és összehasonlítani. Szóval így teltek utolsó tanóráim. Persze ez közel sem jelenti azt, hogy őszig már nincs több dolgom. Egyrészt még meg kell írni a mérés riportját, továbbá az elég kilátástalannak tűnő utolsó Matlabos házit is össze kéne tákolni Coupled Processesből, és aztán ott van a 3 vizsga, ami még rám vár a következő hetekben. Az első vizsgám jövő hét kedden (jún 25) lesz Embankments and Geosynthehticsből, majd másnap Coupled Processből, Soil Dynamicsból pedig a rá következő héten valamikor.     

Ennek örömére a cleaning company előre megfontolt szándékkal nem takarította ki a konyhát csütörtök reggel. Szerda este még tartottunk egy kis búcsúzkodást a már egy hete folyamatosan távozó Anthonynak, és a szokásosnál egy fokkal nagyobb kupleráj maradt hátra, ami abban teljesedett ki, hogy a konyha közepén lévő két asztal két méterrel odébb talált új pozíciót magának. Ez azonban elérte – és meg is haladta – Péntek és Asterix ingerküszöbét, így végül kisebb szóváltás után ránk hagyták a rendrakás és a takarítás nemes feladatát.

Tehát szerdán még egyszer elbúcsúztunk Anthonytól, aki ajándékul kapott egy az emelet lakói – legalábbis aki a környéken volt – által aláírt holland zászlót. Ez a zászló ötlet annyira megtetszett nekem is, hogy gyorsan én is beszereztem egy olcsó holland zászlót, és az első aláírás Anthony jóvoltából már rá is került.

Anthony utolsó estéje

Érd alsó

Emeletes vonat

A három heti totális eltűnés után teljesen váratlanul előbukkanó Sauli (FIN) kalapál

Péntek délután lementünk a tópartra sütögetni. Páran már 4 körül lementek a tóhoz, én azonban épp akkor estem be a koliba talajdinamika óra után, így csak egy-két órával később csatlakoztam hozzájuk. A teljesen korrekt időjárásnak köszönhetően a bátrabbak (ez gyakorlatilag majdnem mindenki rajtam kívül) meg is mártóztak a melegnek nem mondható tó vízében. Én megelégedtem azzal, hogy csak térdig gázoltam bele a vízbe, ami az első pár másodperces sokk után egész kellemesen esett. Egy óra elteltével megérkezett a grillsütő és szép lassan a Marcushof apraja-nagyja is, így mire odaraktuk a húsokat már vagy harminc jómadár telepedett le a tópartra. Hollandia szabad ország, de azért olyan szomszédokra, akik a közelünkbe költöztek, így sem számítottunk. Egy 20 fős lány csapat (ez már eleve ritkaság Delftben) teljesen rózsaszínbe öltözve és rózsaszín arcfestékkel kidekorálva énekeltek és táncoltak mellettünk. Majd rózsaszín bugyikat húztak a fejükre, aztán beúsztak a tó közepére, majd mikor kijöttek kukászsákokat húztak magukra. Valószínűleg valami gólyatábor/beavatás dolog lehetett a háttérben, de azért érdekes volt. Eközben szép lassan a húsok is megsültek, mondjuk ez elég lassan ment tekintve, hogy egy grillsütő volt harminc éhes szájra. Mikor a nap kezdett a látóhatár mögé húzódni, a hazaindulás mellett döntöttünk, amely azonban a vártnál kalandosabbra sikeredett. Ugyanis Aurélien (FRA) alatt menet közben elszakadt a lánca, amelynek következtében egy hatalmasat bucskázott. Kévin (FRA) természetesen azonnal segítségére rohant, de persze csak miután lefotózta és kiröhögte. Lánc híján így Aurélien kénytelen volt roller módjára visszajönni a koliba, de végül mindenki épségben, egészségben visszaért.

Szombat délelőtt a szokásos focival kezdődött, ahol nagy szégyenre az első emelet zsinórban három győzelem után kikapott a harmadik emelettől. Igaz ezután egy 5-0-s győzelemmel vettünk revansot.

Délután Dániel (HUN) szervezett nagyszabású gulyáspartyt. A történet lényege, hogy a magyar ízek igehirdetőjeként az előző szemeszterben már szervezett egy gulyáspartyt, amelynek oy nagy sikere volt, hogy az esemény ebben a félévben is megrendezésre került. Nem kis dologra vállalkozott a főszervező, ugyanis a meghívottak listáján több mint 60 fő szerepelt, így igencsak emberes adagot kellett rittyenteni. De az eredmény megérte az erőfeszítéseit, ugyanis nagyon finom lett, bár nekem kicsit túl erős, de ez egyéni ízlés kérdése. A többieknek viszont nagyon ízlett különösen a törököknek, akik az erősebb ízvilághoz vannak hozzászokva. Egy biztos: a gulyás sokkal nagyobb népszerűségnek örvend a nem magyarok körében, mint a pálinka, amelyet csak Hungarian poisonnak hívnak.

Ezután felkerekedtünk Scheveningenbe (Hága tengerprarti része), ahol egy hatalmas Erasmus buli került megrendezésre. Mivel a vonat csak Hága belvárosáig jár és onnan a tengerpart még egy 3-4 kilométerre található, így a villamost vettük igénybe, amelyből létezik közvetlen járat a kolink és a tengerpart között, igaz az út háromnegyed órát vesz igénybe. Ez tovább is tarthatott volna, ha a villamos sofőr hölgy elfogadja a vodkát, amit a franciák próbáltak megitatni vele. Odaérve a tengerparton sikerült kicsit elkeverednünk így végül csak 1 körül érkeztünk meg a buliba. A buliba amely a tetőpontján leginkább egy heringpartyhoz hasonlított, annyian voltak a strandon felhúzott két hatalmas sátorban. Zárás után – mely váratlanul már 3:45-kor bekövetkezett – még kimentünk a tengerpartra fetrengeni egyet a homokban, majd visszaindultunk a koliba.

Vasárnap meg volt az első búcsúparty is. Ugyanis Anthony (MAL) csütörtökön indul európai körútjára, így őt már nem látjuk viszont. Ez alkalomból az idelátogató barátnőjével együtt készítettek nekünk egy igazi maláj vacsorát, amely íz világában a gulyásleves után leginkább a menzás sablon leveshez hasonlított, de azért finom volt. Az este végül, ahogy szinte az összes este az elmúlt pár héten kiélezett csocsómérkőzésekkel fejeződött be.

Pihenés a tóparton

Mindenki jól érezte magát

Biztos a szomszédaink is

Sülnek a húsok

Marcushof népe

The best friend: runs the fastest to be the first to laugh at you

Dániel főzi a gulyást

Hűű Peti, mekkora sor!

Todor (BUL) örvend az éteknek

Falatozás

A franciákkal (Aurélien és Kévin)

Az indiai Lalittal kiegészülve

A sármos Anthony búcsúzik

Anthony farewell