Diósdról a nagyvilágba

A mai nappal kezdetét vette a második félidő.  Az elkövetkezendő 5 hónapot Hollandiában, a TU Delft-en fogom tölteni, amely Európa (egyik) legjobb műszaki egyeteme. Erősen gyaníthatóan a jó hírnevüket nem a Józsefvárosin vették, hanem rendesen kiérdemelték, így ez a félév kevésbé lesz kalandos, mint az USA-beli, helyette viszont sokkal több tanulás van kilátásban. Ennek ellenére igyekszem fenntartani a blog David Attenborough stílusát és beszámolni minden érdekes vagy másoknak unalmasnak tűnő, de akkor is érdekes dolgokról. Ez a félév igen sokban fog különbözni az előzőtől: egyrészt ez Hollandia, másrészt ez nem Amerika, harmadrészt sokkal több tanulás és kevesebb utazgatás, negyedrészt magamnak kell kaját szereznem, ami azt jelenti, hogy a (hűtőből) gyűjtögető életmódomat le kell cserélnem önfenntartó életmódra.

Délután érkeztem meg az Amszterdami Schiphol repülőtérre, amely annyiból ismerősnek tetszett, hogy az Újvilágba való menet is itt szálltam át. Itt kisebb kóricálások árán sikerült rálelnem az elénk kijövő delfti munkatársakra, akik a reptérre érkező nemzetközi diákokat terelték össze és vitték el a 45 percre fekvő Delft városkájába. Míg a többi diákra várakoztunk összeismerkedtem két ausztrál sráccal (az egyikük gyanúsan kínai volt), akik közül az egyik srác magával hozta a szörfdeszkáját is. Tudniillik otthon hetente 4-5-ször szörfözik, és majd a félév végén 6 hónap alatt beutazza Európát, majd Franciaországban meg Portugáliában szörfölget egy kicsit. És még egyesek nekem mondják, hogy jól csinálom… :D Előkerült egy szingapúri gyerek is (a Changi Hospital-t ismeri, de a filmről nem hallott), akinek az a vezetékneve, hogy Sng. Miután összeszedtük a szörfdeszkát és Sng-t, meg egy török csajt, meg egy pár indainak kinéző srácot útnak indultunk Delft-be, ahova meg is érkeztünk.

Az első állomás a Survival Café volt, ahol megkaptuk a welcome csomagot, amelyben kis elemózsia illetve fontos tudnivalók voltak. Továbbá megkaptuk a szobáink kulcsát is. Itt fel lehetett iratkozni az orientation week fakultatív programjaira, de mivel az esti kocsmalátogatások már mind beteltek, így egyedül a hágai kirándulásra sikerült feliratkoznom. Ezután kocsival elvittek az egyetemtől 10 percre található koliba, ahol átvehettem a szobámat (minden szoba egyágyas). Ez nem ment teljesen zökkenőmentesen, mivel félreértésből egy másik koliba mentünk először, és még csodálkoztam is, hogy miért nem nyitja a 119-es szobát a kulcsom. Mindenestre kiderült a turpisság és másodjára már sikerült megtalálnunk a helyes koleszomat, amely Marcushof névre hallgat és a Roland Holstlaan 652 cím alatt található.  A szobám indokolatlanul nagy, bár ezt nem igazán bánom. A szokásos koli felszerelés található benne: ágy, asztal, szekrény, hűtő, semmi extra, de a célnak megfelel. A fürdő meg a konyha közös, egyelőre csak előbbivel volt találkozóm, de nem igazán nyűgözött le. Kicsit rozsdás, kicsit koszos, de ennyi kell is, nehogy túl jó dolgom legyen.

Időközben megérkezett Ricsi nevezetű szomszédom, aki egy éjszakáig a lakótársam lesz. Ő is Erasmussal jött a BME-ről, és a szomszédos szobában fog lakni…holnaptól. Ugyanis nem sikerült átvennie a kulcsait a DUWO-tól (holland diákszállás intéző cég), és csak holnap fogja tudni, így menekültjogi státuszban nálam tölti földön az éjszakát.

Holnap pedig kezdetét veszi az orientation week.  

Elérkezett az utolsó bejegyzés ideje. Pontosabban csak 1 hétig (5 napig – a szerk.) ez lesz az utolsó poszt, mivel sikerült annyira elhúznom a blog befejezését, hogy mire sor kerül e zárszóra, addigra már kevesebb, mint egy hét lesz hátra a Hollandiába való indulásomig. Ott pedig terveim szerint folytatódnak a kalandok írásos megörökítésére tett kísérleteim, így ez valójában nem is a blog hattyúdala, hanem csak stílszerűen az első félidő vége. Mivel zárszó gyanánt magvas gondolatokat kellene írnom (hogyan változtatta meg az életem a félév, milyen tapasztalatokkal gazdagodtam) ezért ezt nem fogok, csak egy kicsit. 

Nem is lehetne kezdeni mással, ezt az epilógust, minthogy ez a félév Amerikában hatalmas élmény volt, életem legszebb féléve, nagyon sokat tanultam, sok új barátot szereztem és rengeteg helyen jártam, amelyeket eddig csak tv-ben láttam (meg Google Earth-ön).

Ha megkérdeznék, mi volt a legnagyobb élmény az egész félév során, akkor azt hiszem egyértelmű a válaszom: az utazások (New York, Kanada és Florida). Tényleg olyan helyeken jártam, amiről eddig csak álmodtam. A Rockefeller Center tetejéről néztem a napnyugtával fényárba boruló Manhattant, voltam egy anyahajó fedélzetén, sétáltam a Times Square-n és a Wall Streeten, láttam a Niagarát mindkét oldalról, kocsikáztuk a montreali Forma 1-es pályán, Torontoban a 350 m magasságban álldogáltunk a CN Tower üvegpadlóján, Neil Armstrong nyomdokain sétáltam a Kennedy Space Centerben, vajsört kortyolgattam Roxmortsban, Miami Beachen lazultunk a homokban napfelkeltét nézve, USA legdélibb pontján néztünk naplementét, és még sorolhatnám oldalszám. Leírni is sok, hát még átélni. Fantasztikus ország, fantasztikus tájakkal.

A barátok. Rengeteg új emberrel ismerkedtem meg és számtalan barátot szereztem kint. Kicsit fájó, hogy könnyen lehet sosem látom őket viszont, de az emlékük Facebook megmarad. Itt van pl Michael a skót jó barát aki, mivel egy éves ösztöndíj programmal van kint, már vissza is utazott a UNH-re és már nélkülem szervezi a foci csapatunkat. Sorry for being European. De hiányozni fog a két jó barátnő a holland Tammy és a skót Luxmy, igaz előbbivel és Maartennel, a holland Mr. Tommy Hilfigerrel pár hónapon belül könnyen lehet újra találkozok Utrechtben. De Azizt se felejteném ki a sorból, aki a szokásos szaúdi barátaim UNH-beli megtestesítője vagy a lélekben még mindig 15 éves Kate-t. De hiányozni fog a harmadik emelet Vishnustúl, Palmerestül, Davestül, Jessestül, Amystül (na jó, ő mondjuk pont nem) Samestül, videó játékostul. Hiányozni fog a második emelet félmeztelen modern vikingje, Joe és barátnője Sara, akik fél nap ismertség után hívtak meg magukhoz Bostonba. A hiperaranyos Valerie a negyedik emeletről, de nagyon. Hiányozni fog Ivo, a bolgár Alekosz és barátnője Rebecca. Hiányozni fog Beca a jóságos kubai nagyanyó álruhába bújt leány az emeletünkről. Az indai-pakisztáni banda, a mindenhol felbukkanó Sid, az extra szolgáltatásokat igénybe vevő Salar, a De Jong-ba oltott Van Damme rúgásokkal üdvözlő Somiya. De az olyan szinte csak látásból vagy alig ismert arcok is hiányozni fognak, mint Bob a koli Asterixe Obelix formájában. Dylan akinek mindííííg, minden körülmények között nagyon megörültünk. Heny, aki a jó focikat szervezte. A focicsapat többi tagja, Tim, Alvaro és Kien, akinek azóta sem csempésztem sört. A dán úszósport jövőbeli csillaga, a tipegő-trappoló járásától csukott szemmel felismerhető Bettina. És még sokan mások.

De a legigazságtalanabb dolog lenne kihagyni az újdonsült barátok közül Andrásékat, barátaikkal és üzletfeleikkel együtt. András és Anastasia (és persze Csibi), akik annyi programot szerveztek nekünk és annyi helyre cipeltek minket, hogy nehéz lenne hogyan megköszönni. Artem aki harmadnap feltámadott, a jóságos orosz medve, Ivan, a legjobb arc Eric, Stohl Buci és barátnője és a többiek.          

Angolból sokat fejlődtem, de kevesebbet, mint amennyit nem. Van még hova. Egy hónap kellett ráhangolódni, hogy gondolkodás nélkül tudjak beszélgetni és, hogy a tanárokat is teljesen megértsem. De még ez a 4 hónap se volt elég, hogy Michaelt megértsem. Párszor előfordult, hogy random magyar szavakat véletlenül beleszőttem a mondataimba, de itthon is volt már, hogy angolul kértem bocsánatot az utcán. És talán a speciális Hunglish kiejtésemet is sikerült valamelyest levetkőznöm.  

Ahogy az várható volt, Amerikában nem lehet nem elhízni, főleg ha ingyen van a kaja és a sulin kívül a Meki, Burger King, Wendy’s szentháromság körében mozog valaki. Ezeket figyelembe véve szinte csoda, hogy mindössze 4,7 kilót híztam, igaz ez is csak arra volt elég, hogy az etióp kategóriából átmenjek sovány kategóriába, illetve hogy legyen miből leadnom Hollandiában… A verseny győzteseként pedig Yoghurt kelül kihirdetésre. Igaz, hogy ő volt az egyetlen induló, de a +5 kilójával igen jól tippelt.

Sokan kérdezték, hogy visszamennék-e tanulni/dolgozni. Erre elég határozott igen a válasz. Nem feltétlenül, de ha van lehetőség, én nem állok az útjában. Ha van… egyelőre nincs. De hátha lesz. Ha nem is örökre, de dolgozni szívesen kimennék. Csak ez közel sem olyan egyszerű, mint amilyen Európában. Nem lehet csakúgy odamenni, hogy majd találok munkát és lesz valami. Azért tenni kell (A: zöldkártya lottót nyerni, B: odamenni suliba, C: nagy királynak lenni a szakmában).

A költségek. Tény, hogy sokat költöttem a félévben, még úgyis, hogy a szállásunkat, kajánkat a UNH fizette. Igaz a költségek tetemes része az utazásokból meg a repjegyből jött össze. Az előbbi ugyan megspórolható, de hát nyilván ha már ott van az ember, akkor nem fog a szobájában kucorogni, mint ahogy mi sem tettük. Szóval így sem volt olcsó, VISZONT ha kicsit is ügyes az ember, mint ahogy én is igyekeztem ügyeskedni, akkor lehet szépíteni a bizonyítványt. Történetesen annyi ösztöndíjam volt (tanulmányi, kari, köztársasági), hogy ha mérlegbe állítom a féléves bevételeimet, illetve kiadásaimat, akkor bizony szinte pluszban jövök ki. Tehát még kerestem is. 

Ez az egész félév fele ilyen se lett volna, ha nem Bence és Robi bizonyul útitársamnak. Akikkel nemhogy minden nap, de szinte minden órában együtt lógtunk. Ez ugyan kicsit a nyelvtanulás rovására ment, de cserébe …de cserébe…fel sem tudnám sorolni mennyi minden. Éppen ezért nem is írok semmit, pedig bőven lenne mit.

Amerika pedig Amerika. Az autók nagyok, az utak szélesek, a benzin olcsó, az autópályák hat sávosak, a közepes kóla vödör méretű, a vonatok szürkék, az iskolabuszok iskolabuszok, a taxik sárgák, az amerikaiak pedig kicsit buták, igaz kicsit dagadtak, habár kedvesek. Minden sarkon van egy gyorsétterem, a kaja fele kukába megy, de a fenntartható fejlődés élharcosai. Keveset gondolkoztam mi legyen a zárszó, hogyan lehetne megfogalmazni egy mondatban az összbenyomást, ugyanis már pár hét után rájöttem, és a következő pár hónap csak megerősített benne:

Amerika olyan mint a filmekben.

December 23-án vasárnap, több mint 4 hónap után pedig elérkezett a búcsú ideje. Mind Amerikától, mind Robitól. Ugyanis míg Bencével mi hazafelé vettük az irányt, addig Robi és Endre maradtak még két napot Floridában, majd utána Robi családjával kiegészülve a nyugati parton folytatták az ország bebarangolását.

Felkelés után még összecsomagoltuk a maradék cuccunkat. Felmarkoltuk a még mindig felbontatlan kókuszdiót és egy utolsó pillantást vetettünk a TV hátuljában lakó bogarakra, mert hogy olcsó szobához lakótársak is járnak. Mivel a gépünk csak délután indult, ezért a hátralévő pár órát Miami Beachen töltöttük el, amely a reptérhez is jóval közelebb volt, mint a szállásunk. Péter az elmúlt két naphoz hasonlóan ezúttal is csatlakozott hozzánk, így ötösben foglaltuk el a már szokásos parkolóházunkban a szokásos helyünket Miami Beachen. Majd kisétáltunk a szokásos partszakaszunkra, ahol még egy utolsót csobbantunk a habokban és sétáltunk egyet a parton. Miután megszáradtunk nem maradt más hátra, mint a reptér felé venni az irányt. Mivel két kocsival mentünk (a saját béreltünkkel, illetve Péterével), ezért sikerült is elveszítenünk egymást, így nem sokon múlt, hogy nulla elköszönéssel és búcsúzkodással hagytuk itt Robiékat, de végül csak sikerült összefutnunk még utoljára a reptéren. Ahol még készítettünk egy utolsó közös fotót, majd 4 hónap után búcsút vettünk egymástól és Bencével elindultunk becsekkolni. Kijutni könnyebben ki lehet az országból, mint be de azért így is jó pár biztonsági ellenőrzésen át kellett esni, mire felszállhattunk az Air France gépünkre. Mire elérkezett az elindulás pillanata, már be is sötétedett, így a felszállást Miami a végtelenbe és tovább terjeszkedő csodálatosan kivilágított épület- és úthálózatának látványa kísérte, amelynél szebb záró képpel nem is búcsúzhattunk volna az Egyesült Államoktól. Maga a hazaút viszonylagos unalommal telt, pont annyira voltam fáradt, hogy filmet nézni ne tudjak, de aludni se. Így mire reggel 9-re Párizsba értünk egy szemernyit sem aludtam. A Charles De Gaulle reptéren vagy 4 órát kellett várnunk a pesti járatra, így a fennmaradt időt vásárlással, a reptér bebarangolásával és a 15 perces ingyenes wifi kihasználásával töltöttük. A két órás hazaút pedig szinte percek alatt tovarepült, így augusztus 20-a után december 24-én délután 3-kor újra magyar földre léptem.

Miami Beach

Miami Beach

A búcsú pillanata

Goodbye Miami

Az utolsó teljes napra az Everglades meglátogatása maradt. Bár ahogy kivettem lehet többen megértik, ha azt írom, hogy arra a mocsárvidékre mentünk el, ahol a nagy propelleres motorcsónakokkal (ún. airboattal) szoktak közlekedni. Szóval ez (is) az Everglades.

Maga a mocsárvidék (igazából nem is mocsár, de erről majd később) Florida déli, délnyugati részét foglalja el. A vidéken két autóút vezet át, amelyek összekötik Miami-t Florida nyugati partjával. Északabbra a 75-ös autópálya található, amely ugyan gyorsabb, mint a délebbre fekvő 41-es főút, viszont cserébe kevésbé látványos, és még fizetős is. Ennek megfelelően mi a 41-es utat választottuk. Az út első része azonban így se volt túl látványos, mivel egy az útmentén húzódó csatornán és egy építkezésen kívül sok érdekeset nem lehetett látni, már amennyiben lehet ezeket érdekesnek nevezni. Így érkeztünk meg az első megállónkhoz az Everglades Safari Park bejáratához. Az út mentén több látogatóközpont is található, amelyek közül mi az előbb említett helyet néztük ki magunknak. Elsőként egy fél órás airboat túrát tettünk a mocsárban, ami igen emlékezetes élmény volt. Miközben az 1 m mélységű vízben (ezért használnak légpropelleres és nem hagyományos meghajtású motorcsónakot a környéken) száguldoztunk a hajóval, a vezetőnk sok érdekességgel szolgált a tájról. Többek közt, hogy valójában ez nem is mocsár, hiszen az Evergaldes vize, ha lassan is, de folyamatosan folyik északról dél felé. És hogy a vizenyős területből kiemelkedő kis facsoportokkal benőtt szigeteken nem is olyan rég még indiánok laktak, szomszédságukban mindenféle mérges kígyóval meg aligátorokkal. Az Everglades-t gyakran River of Grass-ként is emlegetik, ami igencsak találó név, tekintve, hogy a vizet egyes helyeken annyira egybefüggően borítja a magas szárú fű, hogy menet közben nem is látni a vizet, hanem olyan érzése van az embernek mintha motorcsónakkal egy réten közlekedne. Útközben sikerült látnunk két vadon élő aligátort is, meg egy pár random madarat. Az airboat túra végén pedig a látogatóközponthoz tartozó kis vadasparkban lehetett sétálni, ahol mindenféle korokodillal lehetett találkozni: nílusi krokodil, kajmán, crocosaurus, amerikai aligátor, gatoroid, bordás krokodil stb…

A látogatóközpont végeztével arra jutottunk, hogy nem fordulunk vissza Miami-ba, hanem inkább továbbmegyünk nyugat felé és kinézünk a Mexikói-öböl partjára. Az út további része már sokkal vadregényesebb környezetben vitt tovább, egy-két helyen még az útszéli csatornában ejtőző aligátorokat is lehetett látni. Egészen az út nyugati vége felé pedig „Panther crossing” táblák is megjelentek, amelyek a környéken élő párducok felbukkanására figyelmeztetnek. Sajnos párducokat nem láttunk, viszont nem bírtuk megállni, hogy a többi autós dudálása ellenére is félrehúzódjunk a szűk úton és gyorsan fényképezkedjünk egyet a táblával.

Végül sikerült kiérnünk Naples városkájába, amelynek szintén nem kell szégyenkeznie a híres, de főleg gazdag lakosainak számával. Ráadásul a szomszédságában elterülő mocsár igazán alkalmas terep luxus lakóparkok felhúzására. Elsőként megálltunk az igen csábító Cici’s pizza nevű étkezdében, amelynek nem csak a nevével csalogatta a magyar turistákat, hanem az 5 dollárért all you can eat menüjével is. Miután bepizzáztunk (és megnéztük, hogyan dobják ki a 10 percesnél régebbi pizzákat a kukába) elindultunk naplementét nézni a partra. Az más kérdés, hogy naplemente után 5 perccel értünk oda, így már csak a rózsaszínbe burkolózó eget és a fehéren habzó hullámok előtt szaladgáló madarakat tudtuk meglesni. Ezután bementünk a városka főutcájára, ahol sétáltunk egyet az elegáns luxus boltok és éttermek gyűrűjében. Egy félrészeg 60 éves (gazdag) nyugdíjas bácsika, pedig annyira be volt csiccsentve, hogy felismerte, hogy európaiak vagyunk, majd büszkén újságolta, hogy a felesége is magyar származású. Miután mindenki megörült, hogy mindenki magyar származású, az asszonyságtól megkérdeztük tud-e magyarul, mire félszegen csak ennyit felelt: „Budapest”.

Hazafelé menet a gyorsaság kedvéért ezúttal az I-95-ösön jöttünk, így este még volt egy kis időnk elnézni Fort Lauderdale éjszakai életébe is. Fort Lauderdale régebben híres (hírhedt?) volt vad egyetemista bulijairól, és bár ma is nagy party fellegvár, azért a hőskorszak már tovatűnt. Nagyon nem mentünk be egyik diszkóba se, csak körbenéztünk, de azért az így is lejött, hogy ez ég és föld Miami Beachhez képest. Kicsit mocskos, kicsit lepukkadt, kicsit zülledtebb, részeg fiatalok fetrengenek az utcán, szóval ez ilyen vidékiesebb. Sokáig most se maradtunk, mert másnap indulás volt hazafelé és még összepakolnivalónk is akadt.

River of grass

Airboattal az Evergladesen

Nílusi krokodilok a vadasparkban

Panther crossing

Naples post-naplemente

Naples főutcája

Az előző napi buli, miatt a pénteki napot majdhogynem átaludtuk. Szerencsére azért nem teljesen, így az összeszedelődzködés után kinéztünk a szállásunkhoz legközelebb eső óceánpartra. Sétálgattunk a homokos parton és megnéztük a csodálatos naplementét. Ezúttal a fürdés kimaradt, ugyanis meglehetősen hűvösre fordult az idő, és bár azt terveztük, hogy poénból majd fényképezkedünk Miamiban a téli kabátunkban, végül úgy alakult, hogy nem poénból is fel kellett vennünk.

Est lementünk Miami belvárosába (ezúttal a sima Miami-ba), ahol sétálgatással és kaja kereséssel töltöttük az időnket. Kaptunk egy tippet egy jó étteremre/bárra, de miután Samuel L. Jackson 20 dollárt követelt tőlünk beugró gyanánt, úgy döntöttünk, legyen akármennyire is jó salsa club az, inkább máshol keresünk betevő falatokat. Ez a máshol pedig a Bayside Marketplace volt, a város egy hangulatos szórakozó negyede, ahol számtalan club, bár és étterem található. Csak olyan kajálda nem, ami este 11-kor is nyitva van és nem Hard Rock Café. Cserébe viszont találtunk egy Bubba Gump Shrimp Co. éttermet és előtte egy kis Forest Gump installációt. Végül csak betértünk egy bárba, ahol szerencsére adtak enni, a baj csak az volt, hogy a szabadtéri részre lehetett csak kiülni a kajával, ami a kocsiban maradt téli kabátjaink nélkül annyira nem esett jól. Miután megvacsoráztunk lógtunk kicsit a bárban, ahol annyi szétplasztikázott nő mászkált fel-alá, amennyit mint korábban soha nem láttam. Szerencsére nem csak ilyen lányok voltak ott (vagy legalábbis nem látszódott rajtuk). Sokáig nem maradtunk, ugyanis másnap egész napos kiruccanás volt tervben, így inkább az alvás mellett tettük le a voksunkat.

Naplemente Dania Beach-en

Bubba Gump Shrimp Company

Forrest Gump

Bayside Marketplace

A következő napok sokkal lazulósabban teltek, átadtuk magunkat a floridai életérzésnek, fürödtünk az óceánban, napoztunk a 25 fokban, éjszaka buliztuk. Szóval pontosan azt csináltuk, amit Miami-ban csinálni kell.

Csütörtökön ébredés után reggelire/ebédre betértünk egy útmenti sea food falatozóba. Én maradtam a szokásos hal éteknél, de a többiek bátrabbak voltak és bevállaltak egy Mr. Bean féle osztriga menüt, de a – sokak számára istenkáromlásként ható – delfin húst is kipróbáltuk.

Florida keleti-délkeleti partvidéke a Balaton déli partjához hasonlóan szinte teljesen be van épülve és egymást érik a települések. A település láncolat legnagyobbika pedig a sor szélén ülő party főváros Siófok Miami. Lényeges megkülönböztetni Miami-t illetve Miami Beachet. Míg előbbi a szárazföldön fekszik addig a Beach a parttal párhuzamosan, hosszan elnyúló turzáson (szigeten) fekszik, amelyet több híd is összeköt a mainlanddel. Miami Beachen az óceánpart mentén haladó Ocean Drive egyik oldalán egymást érik a több tízemeletes luxus szállodák és luxus apartmanok, míg a másik oldalán a finom szemcséjű homokos beach nyúlik el, amelyre szabad a bejárás, már amennyiben nem éjfél és hajnal 5 között akar valaki odamenni. Ugyan a tengerparti sétányon nem láttunk görkorizó lányokat, de strandröplabdázókat annál inkább. Szóval miután letettük a kocsit a hetedik utcai parkológarázsban (Manhattanhez hasonlóan itt is számozzák a keresztutcákat) kisétáltunk az óceánpartra, ahol az elkövetkezendő órákat fürdéssel, napozással és bámulászással töltöttük.

És Miami Beachen természetesen az esti buli se maradhatott ki. A részletek kevésbé érdekesek, de összeismerkedtünk egy fehérorosz lánnyal, aki javasolt nekünk estére egy szórakozóhelyet (off: a leányzó úgy került ide Fehéroroszországból és úgy kapott letelepedési meg munkavállalási engedélyt, hogy cirka 19-20 évesen elvett valami random arcot, csak azért, hogy idejöhessen, letelepedhessen és agyon bulizhassa magát miközben hostesskedik. Persze két évre rá el is váltak, szóval durva mit meg nem tesznek egyesek, hogy ide kerüljenek). Szóval visszamentünk a szállásra lezuhanyoztunk és átöltöztünk, mivel Miami Beachen nem lehet csakúgy buliba menni, szigorú dress code van. Miután újból visszamentünk a Beach-re megalapoztuk az estét valami helyen, majd átmentünk a bulihelyre, amely egy hotel földszintjén volt. Voltam már életemben sokkal jobb bulikban is, de azért nem volt rossz. És legalább a nem létező bakancslistámról is kihúzhattam a nem létező Miamiban bulizás címszót. Miután három körül arra jutottunk, hogy itt az ideje lelépni, visszamentünk a parkoló garázsban hagyott autónkhoz, amelyben egy további 3 órát kényelmesen elszunyókáltunk. Reggel hatkor felkelve kisétáltunk a partra, ahol még szunyókáltunk egy kicsit, megnéztük a világ vége napján felkelő napot és a magukból kivetkőző buliból jövő részeg arcokat. Reggel 8-9 körül pedig megérett az elhatározás, hogy talán ideje visszamenni a szállásra.

Így a poszt végére egy kicsit az étkezési szokásokról. Valahol azt hallattom/olvastam, hogy az Amerikában megtermelt kaja 40% a kukában végzi, ami hatalmas nagy szám. És személyesen is az volt a tapasztalatom, hogy hatalmas nagy pazarlás folyik itt Gyöngyösön Amerikában. Az egyetemi menzán is a legtöbben kétszer akkora adagot szednek maguknak, mint amekkorát megesznek, így gyakran látni félig tele tányérokat mosatlanok között. De például Floridában voltunk egy olyan pizzériában, ahol 5 dollárért all you can eat volt. És a 10 perc alatt el nem fogyó pizza szeletek (gyakran fél meg háromnegyed pizzák) egyszerűen mennek a kukába. És ez a pazarlás nem csak a kajákra vonatkozik, hanem például a böhöm autóikra is, amelyek, csak úgy zabálják a benzint (viszont királyul néznek ki). De az iskolában azért külön tantárgy van a fenntartható fejlődésről. 

Miami Beach

Birdemic

Napfelkelte 2012.12.21-én

A csütörtöki napon Florida Keys-re, illetve Key Westbe látogattunk el. Florida Keys egy korallokból felépülő szigetlánc, amely kb. 200 km-en keresztül nyúlik be az óceánba. A szigetláncot egyik oldalról az Atlanti-óceán, másik oldalról pedig a Mexikói-öböl határolja. A szigeteket az Overseas Highway roppant látványos autóútja köti össze, amely Florida déli csücskétől számtalan kisebb, de inkább nagyobb hídon halad át mielőtt elérné Key Westet a szigetlánc nyugati végén fekvő kisvárost. Ezek az adatok bőven elegendő táptalajt nyújtottak ahhoz, hogy ez legyen az egész floridai kiruccanás általam legjobban várt eseménye. És szerencsére nem kellett csalódnom.

Mivel megállók nélkül is legalább 4-5 órás vezetés állt előttünk, ezért igyekeztünk minél előbb indulni, amelynek az az előnye is megvolt, hogy így kikerültük a munkába indulók hatalmas tömegét. Miami-t és Homestead városát elhagyva beléptünk a hatalmas Everglades mocsárvidék keleti részére, ahol „crocodile crossing” tábla figyelmeztet az úttestre tévelyedő állatkákra. Az Overseas Highway első szakasza kevésbé látványos, ugyanis az főleg szárazföldön halad, de a középső részén és a vége felé megszaporodnak a hidak. A szigeteken található kis falvakban teknőskórházak, búvár központok és delfin simogató centrumok találhatók, a mi első megállónk azonban a Seven Mile Bridge volt.

A Seven Mile Bridge a leghosszabb híd a Keys-en, hossza a meglepő módon hét mérföld (igazából csak 6,8). A híd mellett párhuzamosan fut egy másik híd is, ahol azonban autók és vonatok helyett már csak fényképező turisták nyüzsögnek. Az 1900-as évek elején egy olaj- és vasútmágnás (bizonyos Henry Flagler nevű úriember), kitalálta, hogy ő biz vasutat épít Key Westre, amelyet nem kis anyagi erőfeszítések árán sikeresen meg is valósított. 1935-ben azonban egy hatalmas hurrikán elsöpörte a vasútvonalat, és gazdasági világválság miatt nem volt zsé újjáépíteni. A gazdaság beindulásával pedig inkább autóút építését preferálták, amelynek építése során felhasználták a vasúti hidak épségben maradt szerkezeteit. És lőn így lett a Chocapic az Overseas Highway. A forgalom egészen a 80-as évekig zajlott ezen a régi hídon, majd megépítették az új hidat közvetlenül mellette, így használaton kívül helyezve a régi hidat. Azaz nem teljesen használaton kívülre, ugyanis 3 csoport még jelenleg is aktívan használja a hidat. Egyrészt a már emlegetett turisták, másrészt a Pigeon Key-en lakó pár ember (Google Maps javasolt), nem utolsósorban pedig az iguánák., amelyekből 4-5 példány éldegél a híd mellett. Erős a gyanúm, hogy az ajándékárus bódé ajándékárusa telepítette őket ide.

A következő megállónk a következő nagyobb szigeten található Bahia Honda State Park volt, amely hivatalosan is bekerült az életemben látott 3 legszebb tengerpart közé (Ajaccio és Szantorini Red Beach mellett). A pálmafákkal szegélyezett gyönyörű türkizkék vizű óceánpart önmagában is szép látványt nyújtott, de a mellette futó félig leomlott öreg vasúti híddal együtt leírhatatlanul magával ragadó volt. A bomladozó hídból egy szekció teljes egészében hiányzott, a parttal érintkező rész tetejére viszont fel lehetett sétálni, ahonnan még szebb panoráma nyílt az alant elterülő igazi trópusi partra. A híd pillérjei körül pedig óriásteknősök, meg tengeri tehenek úszkálgattak. Egy gyors mártózás után azonban ott kellett hagynunk ezt az ékszerdobozt, mivel az időnk rohamosan fogyott és Key West még messze volt.

A következő és egyben az utolsó megálló a végállomás előtt Big Pine Key volt, ahol a Blue Hole nevű beszakadt bányatavat látogattuk meg. Ez a tó híres arról, hogy előszeretettel látogatják az itt élő aligátorok meg szarvasok. Furcsa kombináció, de tényleg így van, a kis sziget északi részén még szarvas rezervátum is van. Szarvast sajnos nem sikerült látnunk, azonban aligátort annál inkább. A hűsölő aligátor pont a kis kiépített kilátóterasszal szemben találta meg a legideálisabb helyet a pihenésre a magyar turisták hada nagy örömére. Mert hogy egész Amerikában nem botlottunk bele egyetlen magyarba sem, és hát hol máshol futnánk össze egy fiatal magyar párral, mint egy keskeny szigetlánc egyik átlagos szigetének mellékutcája mellett fekvő beomlott bányatónál.

Következő állomás pedig immár Key West volt a maga minden furcsaságával és bohémizmusával. Nem sok olyan furcsa kisvárossal találkoztam eddig, amelynek ennyire érdekes összképe lenne. Ha nem is a világ, de a szigetlánc végén fekszik, messze mindentől és mindenkitől; emiatt pedig a furcsa emberek furcsa gyülekezőhelyévé vált a település. Crazy rasták, 70-es évekből itt maradt hosszú hajú hippik, mutatványosok és a tetejébe egy rakás búza is. Key West azonban másról is nevezetes, itt található a kontinentális USA legdélibb pontja, amelyet egy hatalmas ketchupos dobozra emlékeztető ketchupos doboz jelöl. Bár az emlékmű helye, mint a legdélibb pont, több sebből is vérzik (Google Maps), de ha azt mondják, hogy ez a legdélibb pont, akkor ez a legdélibb pont. Miután elszürcsölgettünk egy kókuszt, amelyet olyan szekereken árulnak, mint itthon a dinnyét nyáron, elsétáltunk a városközpontba. Sétálgattunk, megnéztük a naplementét, amely egy másik híressége Key Westnek. A Mallory Square-n a Sunset Celebration-nek nevezett esemény közben szabadulóművészek szabadulnak, zenészek zenélnek, turisták turistáskodnak miközben a nap alábukik a narancsba és rózsaszínbe öltöző horizont meszességében.

Key West-ben nem csak az emberek, hanem még az állatok is furák. Ugyan Tiszaburán is rohangálnak az utcán csirkék meg tyúkok, de hat lábujjú macskák nem, márpedig Key West-en igen. A több évtizedig itt élő híres írónak, Ernest Hemingway-nek volt egyszer egy hat lábujjú macskája, és a macska leszármazottai a mai napig ott élnek a kisvárosban. Ugyan elkapni nem sikerült egyet sem, de fotó bizonyítékom nekem is van, hogy tényleg hat lábujjuk van. 

Miután többszázadmagunkkal megnéztük a napnyugtát, beültünk egy 1 dollárosokkal kitapétázott bárba, illetve megvacsoráztunk a Floridában szinte minden étkezés során meglátogatott Wendy’s/Meki/Taco Bell/Burger King/KFC egyikében, elindultunk hazafelé. Így esett, hogy éjjel kettőre haza is értünk és másnap ennek okán is elaludtunk.                    

Seven Mile Bridge

Iguána/Varánusz/Gyík/Akármi

TOP 3

A hiányzó híd

Legdélibb pont

Hat lábujjú macska

Naplemente Key West-en

Időközben nemcsak a világvége, hanem az amerikai kiruccanásom vége is elérkezett, így tegnap este hazaindultunk Floridából. Mivel a párizsi Charles de Gaulle reptéren 3 órát kell várni a pesti gépre, ezért jelenleg az F55-ös kapunál ülök és jobb híján bejegyzést írok. A terveim szerint még beszámolok napi bontásban a floridai kalandról, de ma délutántól kezdve most már személyesen is tudok mesélni a kevésbé és nagyon unatkozóknak.

A harmadik floridai nap során áttettük a főhadiszállásunkat Orlandoból Miamiba, így a nap nagy része a Nissan Avensis-ben ülve telt, amelyet igyekeztünk minél óvatosabban vezetni (már amikor sikerült) ugyanis a biztosítás kétszer annyi lett volna rá, mint maga az autóbérlés, mi meg ugyebár szegény magyar diákok vagyunk. Az út első szakaszát az I-95-ös sztrádán tettük meg, amely egy-két helyen legalább 6 sávosra bővül. A Fort Pierce és Stuart közötti távot pedig az óceánparton haladó A1A úton tudtuk le. Fort Pierce-nél kinéztünk az Atlanti-óceán partjára, ahol a floridai kirándulás során először belelógathattuk a lábunkat az óceánba. Kicsit továbbhaladva sikerült találni egy – egyesek szerint rohadt, mások szerint csak érett – kókuszdiót, amelyet annyira elraktuk, hogy még most is ott pihen felbontatlanul a mosdókagyló alatt a szállásunkon. Stuart-nál pedig fel akartunk menni egy világítótoronyba, de a borsos belépőjegy megfutamított minket, így maradt a kívülről megnéztük című történet.

A következő állomásunk Palm Beach volt. A város felé közeledve érezhetően megnövekedett az egy főre jutó luxus apartmanok aránya, de míg a környékén „csak” milliomosok laknak, addig Palm Beach a milliárdosok gyűjtőhelye. Fenségesebbnél pazarabb luxusvillák és paloták sorakoztak a kis utcák mentén, amelyek előtt Bentley-k és egyéb csodajárgányok parkoltak. Nagy nehezen sikerült parkolót találnunk, és míg a többiek fürödtek egyet az óceánban, addig én sétálgattam az ultragazdagok villái között. Két helyi még szóba is elegyedett velem, és hiába igyekeztem igazi turistaként kinézni a nyakamon lógó fényképezőgéppel így is megkérdezték, hogy itt lakom-e. Hát majdnem.

Palm Beach végeztével pedig tovagördültünk a szállásunk felé, ami pontosan nem is Miami-ben, hanem tőle északra Dania Beach-en volt. Ezúttal nem Super 8-ben, hanem Motel 6-ben foglaltunk szobát, de lényeges különbség nincs a kettő között, mindkettő ugyanolyan útszéli sorozatgyilkosos motel. Ezúttal is két franciaágyakon kellett megosztoznunk, ami ugyan nem volt újdonság New York, Kanada és Orlando után, de legalább a szoba kisebb volt, mint Orlandoban és még reggelit se adtak, de helyette lakott egy-két bogár a tv hátuljában.     

Mivel itt a karácsony, ezért kicsit összefoglalnám, hogy hogyan készülnek az emberek Floridában a szeretet ünnepére. Nem tudom, hogy Floridában sok biztonsági szolgálat van-e, de hogy karácsonyi izzókból, nem hogy Dunát, de Amazonast lehetne rekeszteni az biztos. Eleve egész Amerikára jellemző az indokolatlanul túlzott karácsonyi lámpafüzérek használata, de míg ez New Hampshire-ben hideggel és hóval párosul, addig Floridában 25 fokkal és pálmafákkal. Szinte minden utcában látni tetőtől-talpig feldíszített házat, amelynek kertjében kivilágított törpék, rénszarvasok és mikulás figurák virítanak. A köztereket pedig szintén előszeretettel díszítik izzósorokkal, a pálmafák törzsén csigavonalban felcsavarodó égők egészen érdekes látványt nyújtanak és sok minden el lehet mondani róluk, csak azt nem, hogy karácsonyi hangulatot teremtenének. Persze 25 fokban, nyilván ez a legtöbb, amivel a helyiek bármiféle karácsonyi hangulatot is teremteni tudnak.

Két lábbal az óceánban

Egy átlagos családi ház Palm Beach-en

Orlando a világ élménypark központja. Több szórakoztatópark is található a területén, amelyből a kettő legjelentősebb a Disney World (és nem Disneyland, mert az LA-ban van) és a Universal Studios. De például még Szentföld élménypark is van, ahol bibliai történetekkel és Jézus életével lehet megismerkedni és „szórakozni”. Mi a Universal Studios, pontosabban a Universal’s Islands of Adventures meglátogatása mellett döntöttünk, így hétfői napunkat ott töltöttük.

A Universal Studios-t röviden úgy lehetne jellemezni, hogy meseország. Az Island of Adventures élménypark több tematikus részből épül fel, van Harry Potter világa, Jurassic Park, Marvel Comics, Elveszett világ, stb… A tematikus parkokon belül a témához illeszkedő boltok, hullámvasutak, élmény szimulátorok és éttermek sokasága várja a látogatókat, akikből nincs is hiány. Mivel a ride-okra (hullámvasút + élmény szimulátor közös neve) gyakran fél órákat kell várni, ezért már nyitásra odamentünk, hogy megelőzzük a tömeget. Elsőként az Incredible Hulk nevű hullámvasútra ültünk fel, ami olyan, hogy leolvasztja az arcod. Először ültem életemben hullámvasúton, és valószínűleg sikerült a világ egyik legdurvábbjával kezdeni, amiből rögtön repetáztunk is. Hogy ne csak az arcunk olvadjon le, hanem a gyomrunk is kiszakadjon a helyéről, felültünk Dr. Doom szabadesés masinájára, ami fellőtt több tíz méter magasságba, ahonnan szabadesésben távoztunk. A Marvel Comics részlegét a Spiderman élmény szimulátorban fejeztük be, ami a hullámvasút és az IMAX 3D mozi keverékeként írható le.

Az elveszett világ részlegben beültünk egy Szindbád kalandjait bemutató show műsorra, ahol valóságos kis pirotechnikai bemutatót tartottak a színpadon. Hazafelé menet pedig egy bűvész rövid bemutatóját tekintettük meg, ugyan narancsból nem húzott elő ezer forintosokat, viszont legalább nem Marcselló volt.

Az egyik nagy kedvencem a Jurassic Park témájú részleg volt. Lehetett dínó tojásokat nevelgetni, fotózkodni a kerítést átszakító T-rex-szel és dínócsontokat nézegetni. Beültünk egy vízi ride-ra is, ahol egy csónakban vittek körbe a Jurassic Park világában. A folyóból mellettünk bukkantak ki a Brontosaurusok, a Velociraptorok éppen az áldozatukat marcangolták, a T-rex a fejünk felett lévő hatalmas faládából próbált kiszabadulni és a legváratlanabb helyekről bukkantak elő a különböző dínók. A vízi kaland egy hatalmas csúszdán ért véget, amelynek végén egy kis tóban landoltunk miközben sikerült totálisan eláztatni magunkat és az értékeinket is. Viszont tettünk arról, hogy ne ez legyen a legnedvesebb része a napunkban, ugyanis a Jurassic Park egy másik részén vízágyúval lehetett lövöldözni a járókelőket, akik szintén nem maradtak adósak a vízsugárral, amelynek eredményeként mindenki bőrig elázott.

Viszont a No. 1 kétségkívül a Harry Potter világa volt. Teljesen élethűen megcsinálták Roxmorts faluját, be lehetett ülni a Három Seprűbe és a Szárnyas Vadkanba, bemehettünk Zonko Csodabazárjába és Ollivander boltjába. Ihattunk vajsört és ehettünk csokibékát meg Bagoly Berti féle Mindenízű Drazsét. Az ember – leszámítva a hatalmas tömeget – teljesen Roxmortsban érezhette magát. Ollivander boltjában még az is megnézhettük, ahogy egy pálca kiválasztja a varázslóját, és akár vehettünk volna egy Griffendéles köpenyt, nyakkendőt vagy akár Hermione varázspálcát is. Minden részlet aprólékosan ki volt dolgozva, a bagolypostától kezdve a visítozó mandragórákon át, a kirakatban figyelő Gildroy Lockhart: Utazásom a trollokkal című könyvéig. A Potter világhoz két ultrabrutál hullámvasút is kapcsolódott, amelyet természetesen ki is próbáltunk, ráadásul az egyik a Magyar Mennydörgő nevet viselte.  

Miközben a Roxfort kastélyban berendezett élmény szimulátorhoz álltunk sorba, elhaladtunk többek közt Bimba professzor botanikus kertje, Dumbledore dolgozó szobája és a beszélő Teszlek Süveg mellett is. De voltak beszélő és helyet változtató festmények, Harry, Ron és Hermione is megjelent és a merengőt is megnézhettük. A Harry Potter élmény szimulátor pedig vitt mindent. A hullámvasút és a 3D IMAX fúziójából született szimulátor összhatása tökéletes volt. Együtt kergettük Harry-vel a cikeszt a kviddics pályán, a Roxfort körül cikáztunk a sárkány elől menekülve, a Tiltott Rengetegben menekültünk a pókok elől és a dementorok ellen viaskodtunk. 2-3 percig nem is Harry Potter világában érezhettem magam, hanem én voltam Harry Potter.

A Universal Studios akkora költségvetéssel dolgozhat, mint amennyiből egész Magyarország felsőoktatását helyre lehetne pofozni. Hihetetlen, hogy szinte minden apró részletre figyelnek. Vita nélkül megérte a 88 dolláros belépőjegyet, és akár több napot is simán el lehetne itt tölteni. Főleg, hogy ahol mi voltunk az csak a Universal’s  Island of Adventures része volt, és van még egy legalább ekkora másik része is.

A Universal Studios után pedig találkoztunk Bence egyik amerikai barátjával, Jacobbal, akit még Magyarországon ismert meg. A srác apukája a Disney World egyik igazgatóhelyettese, szóval nem megy rosszul nekik. A házuk legalább 1 milliót érhet és egy olyan őrzött lakóparkban található, ahol az övéjük még nem is számít átlagon felülinek. A környékről csak annyit, hogy 5 percre van onnan Tiger Woods-nak meg Shaquille O’Nealnek is egy háza. A srác nagyon rendes volt, ugyanis elvitt minket vacsorázni, majd még hátulról kicsit besunnyogva megnéztük a Disney World naponta szokásos tűzijátékát is.

Sajnos az utóbbi pár napban nem igen volt időm blogot írni, így kicsit megcsúsztam a napi beszámolókkal. Igyekszem, azért minél többet írni, de könnyen lehet (szinte biztos), hogy már csak otthonról fogom tudni befejezni a blogot.

Egyébként Foundation design-ből A jegyet kaptam (ez a legjobb minősítés, azt jelenti, hogy az összteljesítményem 93 % felett volt). A többi tárgyból még nincs eredmény.

Marvel Comics részleg

Jurassic Park bejárat

Roxfort Express

Incredible Hulk

Roxmorts

 A következő bejegyzést Beliczay Gábronak ajánlanám, aki már eddig is utál, de a mai nap után életem végéig gyűlölni fog, ugyanis a napot a Kennedy Space Centerbe töltöttük.

A Kennedy Space Center a NASA zászlóshajója, innen lőnek és lőttek fel szinte minden amerikai űrhajót, rakétát és műholdat. Az űrállomás Florida keleti szélén, egy szigeten, név szerint a Merrit Island-en található. A Kennedy Space Center nem összekeverendő Cape Canaverallal, amely a szomszédos katonai támaszpontot takarja. A Space Center gyakorlatilag egy természetvédelmi területen található, ahol számos ritka madárfaj fészkel és még alligátorok is úszkálnak a rakétáktól pár száz méterre (kettő-hármat mi is láttunk).  

A belépőjegy 50 dollár volt, de bőven megérte az árát, ugyanis olyan dolgokat látni, amit máshol sehol. A látogatást egy busztúrával kezdtük, amelynek során körbevittek minket az űrállomás területén. Elhaladtunk a Vehicle Assembly Building (VAB) mellett, amely Földünk egyik legnagyobb térfogatú épülete (156*218*160 m), és legnagyobb egyszintes építménye. Mivel a belmagasság több mint 150 m, ezért néha esőfelhők is kialakulnak az épület belsejében. Az épületben szerelik össze az űrsiklókat és az egyéb rakétákat, amelyek kijuttatásához a világ legnagyobb ajtója dukál. Miután elkészül az űrsikló felrakják a Crawler nevű gépszörnyetegre, amely egy gigantikus szállítójármű. A Crawler a VAB és a kilövőállás közötti 6 kilométeres utat közel 5-6 óra alatt teszi meg, szóval a kanyarban biztos nem sodródik ki a rázókőre. Bár nincs is szüksége rázókőre, ugyanis a kilövőállásra vezető út 2 méter vastagságú pályaszerkezetének tetejét folyami kavics alkotja, ugyanis az aszfaltot vagy a betont összetörné gépmonstrum lánctalpának egyenként is 900 kg-os láncszemei. A területen több egykori és jelenleg is működő kilövőállás található, ebből a két legjelentősebb az LC 39 A és az LC 39 B, ahonnan az összes űrsikló indítás történt.

Sajnos a Crawler-t nem tudtuk megnézni és az LC 39-et is csak távolról lehet látni, ugyanis nem lehet közel menni hozzá. A busztúra egyetlen állomása a Satrun V/Apollo Center volt. Itt elég hazafias beütésű filmvetítést tartottak a NASA az Apollo programról (ennek a programnak volt a célja az ember Holdra juttatása, mivel JFK hirdette meg a programot, ezért halála után róla nevezték el az űrközpontot). A vetítés után meg lehetett nézni az eredeti irányító központot, ahonnan az Apollo program űrhajóit irányították, köztük a Holdon elsőként landoló Apollo 11-et is. Ezután egy kiállítási csarnokba érkeztünk, ahol megnézhettünk egy eredeti Saturn V rakétát, amely az Apollo program során arra szolgált, hogy az Apollo űrkompot kijutassa az űrbe. Az emelkedés közben fokozatosan leváltak a Saturn V rakéta darabjai, ugyanis a gravitáció csökkenésével egyre kevesebb hajtóerő kellett az űrhajó gyorsításához. A kiállítócsarnokban számos egyéb érdekességet is láthattunk, az asztronautákat kilövés előtt szállító kisbuszt, űrruhákat, Hold kőzetet, holdjáró autót, leszálló egységet és rengeteg egyebet. Miután körbenézelődtünk a busszal visszamentünk a Visitor Centerbe, ahol számos kiállítás várt még megtekintésre.

Sajnos az egyik fő attrakciót nem sikerült megnéznünk, ugyanis az Atlantis űrsikló kiállítótermét jelenleg is építik, és csak 2013 júliusában nyílik meg. (Egy kis emlékeztető, akik számára a New Yorki poszt már régen volt, szóval az űrsiklókat 2011-ben vonták ki a forgalomból. Az összesen 6 darab űrsikló közül a Challenger 1986-ban, a Columbia pedig 2003-ban zuhant le, az Enterprise-ot New Yorkban állították ki, a Discovery meg az Endeavour pedig LA-ba és Washingtonba kerültek kiállításra) Viszont azért így se maradtunk látnivalók nélkül. Elsőként egy IMAX 3D mozi vetítésre ültünk be a Hubble űrteleszkópról. Ezután a Space Shuttle Launch Simulator-ba ültünk be, ahol az űrsikló kilövésének élményét lehetett kipróbálni, amelynek során több G terhelés éri a szervezetet. Ezután egy asztronauta előadására  mentünk el, aki érdekes tapasztalatokat osztott meg a űrben való mindennapokról. Don Thomas négyszer járt az űrben, háromszor a Columbia, egyszer pedig a Discovery fedélzetén, az előadás végén pedig közös fotót is készíthettünk vele (a kép premierje januárban várható). Utolsó programként pedig a Rocket Garden-be mentünk el, ahol kb. 7 valódi rakéta és egy hamis rakéta látható kiállítva. A rakéták (az egy kivételével) mind az űrbe készültek, azonban soha nem kerültek fellövésre (ha fellőtték volna őket, akkor most nem itt, hanem az óceán fenekén pihennének). A kiállított rakéták között láthatók a Mercury program rakétái (ez volt az USA első űrptogramja, amelynek a célja az ember feljuttatása a világűrbe volt) köztük egy olyan rakéta is, amellyel az első amerikai űrhajóst, Alan Shepard-t kilőtték az űrbe. Hát nem tudom, szépek meg nagyok voltak ezek a rakéták, de belegondolni, hogy ebben valakit kilőttek a világűrbe, nem olyan bizalomgerjesztő. A második űrprogram a Gemini célja több ember egyszer történő feljuttatása volt az űrbe és az űrbeli dekkolás kipróbálása. Egyébként az első ember aki átdekkolt az űrben, azaz az egyik járműből átjutott egy másik járműbe, nem más volt mint egy bizonyos Neil Armstrong. De átsétálhattunk pontosan azon az átjárón is, amelyen Neil Armstrong és az Apollo 11 legénysége a kilövőálláson átszállt az űrhajóba. Mire végeztünk mindennel már el is érkezett az űrközpont zárási ideje.

A nap hátralévő kis idejében még leugrottunk a szomszédos Cocoa Beachre, ahol megnéztük az óceánpartot majd benéztünk Ron Jon Surf Shop-jába, amely a világ legnagyobb szörfös boltja.

Az Orlandoból a Space Centerre vezető autópálya igazi floridai tájon vezetett keresztül, amely nagyon megvett minket. A táj főleg kétféle növényzetből állt, dzsumbujból és dzsindszásból, időnként pedig kisebb-nagyobb mocsarak ütötték fel a fejüket. Időjárásra nem panaszkodhatunk, a mai nap 20-25 fok volt, és párszor ugyan esett az eső, de szerencsére akkor mindig beltéren tartózkodtunk.

Összességében a Kennedy Space Center nagyon érdekes és látványos volt, az ott töltött 7 óra szinte elrepült. Aki egyszer Floridában jár, annak ide mindenképp el kell jönnie.            

Vehicle Assembly Building

Az Apollo program eredeti irányítóközpontja

A Saturn V rakéta hajtóműve

Az Apollo 14 visszatérő egysége

Az LC 39 A kilövőállása

Don Thomas előadása

 Rocket Garden

Mitch Buchannon lifeguard house (Cocoa Beach)