Vigyázat, hosszú bejegyzés következik!

A hétvégén sikerült eljutnunk Bostonba, igaz nem teljesen úgy, ahogy terveztük. Hanem sokkal fainabb módón. Történt ugyanis, hogy Joe barátunk felajánlotta, hogy körbevezetnek minket Sara barátnőjével a városban és az éjszakát is nyugodtan náluk tölthetjük.

Már a hét közepén is terveztük, hogy leugrunk Bostonba várost nézni. De az eredeti tervekben még egy egynapos kirándulás szerepelt. Csütörtök éjszaka azonban Bencéék annyira összebarátkoztak az egy emelettel feljebb lakó Joe-val (akit azért már előtte is ismertünk) egy reggel 6-ig tartó beszélgetés keretében, hogy meginvitált minket Bostonba egy hosszú hétvégére. Mivel Good Guy Greg vagyok ezért én ezt az egészet végigaludtam a másnap reggeli órámra való tekintettel. Így péntek délután 4-kor azzal fogadtak az épp ágyból kikászálódó Bencéék, hogy 3 óra múlva indulunk le Bostonba 2 éjszakára. Én meg ugyebár nem vagyok semmi jónak az elrontója.

A házigazdánk Joe, egyébként rettentő érdekes figura. Első és második ránézésre se tűnik a legszimpatikusabb embernek, tetovált, piercinges, mindennap félmeztelenül cigizik a koli előtt, és 5 percenként csulázik egy embereset, a szakálla meg Rumiét is kenterbe veri. Azonban megismerve egy nagyon rendes és jófej srác (amit bizonyít az is, hogy meginvitált minket). És bár elég trehány életet él, olyan élettörténet van mögötte, amely 3 életre is elegendő lenne. Bár sok részletet erről nem tudok, mivel ugye aludtam. Na de egy a lényeg, hogy péntek este fogtuk magunkat és levonatoztunk Bostonba.

És akkor Boston. Elnézést, ha kicsit száraz és útikönyv szagú lesz a bejegyzés, de egy kis művelődés nem árt meg, ráadásul ezek tényleg érdekes dolgok. Mivel a szigorúan vett közigazgatási területhez még számtalan külváros és előváros tartozik, ezért nem olyan egyszerű egy nagyváros lakosságát megmondani, de elővárosokkal együtt olyan 4,5 millióan laknak New England „fővárosában”. Maga a város, 1630-as alapításával az egyik legrégebbi az Egyesült Államokban. A 17. és 18. század folyamán folyamatosan fejlődött és növekedett. Az Angliával szemben vívott függetlenségi háború (1775-1783) kirobbanásában is nagy szerepet játszott a város, többek közt a „bostoni mészárlás” és a „bostoni teadélután”-nak nevezett eseményekkel. A függetlenség kikiáltása is az Egyesült Államok egyik vezető városa maradt köszönhetően fejlett iparának és az Európával való élénk kereskedelmének. Mivel a térségnek nincsenek nyersanyagai, ezért a 19. század második felében fokozatosan háttérbe került. A munkásokat elcsábította a kaliforniai aranyláz, Középnyugat növekvő városai és a világvárossá váló New York. Ebből a hanyatlásból a 20. század közepén sikerült kilábalni a szolgáltatói ágazat és az oktatás előtérbe helyezésével (Bostonban, azaz a külvárosában, Cambridge-ben található az MIT és a Harvard egyetem is).

Szóval péntek este érkeztünk meg ebbe a városa. Joe-ék lakása Boston Malden nevű külvárosában található, amely szerencsére egy viszonylag békésebb környéknek számít. Bár egy eldobott fecskendős tűt így is találtunk. Alvóhelyként felfújható matracokat kaptunk, amelyek közül az enyém sikeresen leeresztett reggelre, és ezzel folyamatos nyak- meg hátfájást okozva a folyamatosan süllyedő matracon.

Szombat reggel beugrottunk egy Dunkin Donuts-ba reggelizni, majd bemetróztunk a városközpontba. Pontosabban bevonat-metróztunk, ugyanis az itteni metrók csak a városközpont alatt futnak a föld alatt pár megálló erejéig, egyébként pedig a felszínen közlekednek. Errefelé minden vonatot, trolit, villamost „T”-nek hívnak (Nagy Té :D). Első állomásunk a Bunker Hill-i csata emlékműve volt. Ez a 221 méter magas gránit obeliszk az 1775-ös csatának állít emléket, ahol az angol csapatok nagy veszteségek árán, de elkalapálták az amerikaiakat. Az obeliszk tetejére 294 lépcsőfokon keresztül lehet feljutni – ingyen – és a városra nyíló panorámában gyönyörködni a retkes ablakokon keresztül. Az obeliszktől indul az úgynevezett Freedom Trail, egy kétsávos téglacsík, amely Boston látnivalói mellett vezeti végig az érdeklődőket.

Ezután leugrottunk az egykori hadi tengeri kikötőbe kikötőbe, ahol a USS Constitution nevű vitorlás hajó horgonyozik. Az „Old Ironsides”-nak becézett hajót 1797-ben építették és ezzel a világ legöregebb működőképes vitorlás hajója (vagy valami hasonlója). Több mint 100 éves hadi karrierje alatt számos háborút megjárt, mielőtt 1930-ban nyugdíjazták volna. A hajó fedélzetére egyébként egy tüzetesebb átvilágítás után az amerikai adófizetőknek köszönhetően ingyen lehet felmenni. A történelmi vitorlás mellett egy modernebb hadihajó is pihen a kikötő egyik szárazdokkjában, a második világháborús USS Cassin Young, ami azonban sajnos nem látogatható.

A hajók megtekintése után átkeltünk a Charles River-en, ami a város északi részét választja el a félszigeten fekvő belvárostól. A folyó felett ível át a város egyik legjellegzetesebb építménye egy Megyeri híd kaliberű ferdekábeles híd, hivatalos nevén Leonard P. Zakim Bunker Hill Memorial Bridge. Azonban míg a magyar változat a várost körülölelő autópályán található, ez a híd szinte a város szívében foglal helyet felhőkarcolókkal a háttérben. Magára a hídra, amely nem mellesleg a világ legszélesebb ferdekábeles hídja pedig olyan autópálya és felüljáró dzsungel visz fel, hogy öröm nézni. Mi azonban egy pár száz méterre lévő másik hídon keltünk át, amely legalább annyira öreg, mint amennyire rozsdás. A több mint 100 éves acélhídon nem is található aszfalt meg egyáltalán semmi burkolat, hanem egy acélrács az útpálya, amin keresztül simán lelátni a folyóra. Ez a kettőség, az új és a régi egymás mellett való megférése egyébként is jellemző Bostonra. Rögtön a híd túlpartján egy olyan öreg vöröstéglás raktárépület található, hogy már azt néztem mikor dől be a vízbe, míg mellette a ferdekábeles híd hídfőjénél nem más található, mint a TD Garden, a Boston Bruins és a Boston Celtics szupermodern otthona. A TD Garden alatt pedig ott található a North Station, Boston Déli pályaudvara.

Szóval átsétáltunk a város szívébe, ahol 10-15 évvel ezelőtt végrehajtották az Egyesült Államok történek legnagyobb infrastrukturális beruházását, a Big Dig-re keresztelt építkezést. A Boston közepén keresztülmenő kétszintes autópályát fogták és egy 5,6 kilométeres alagúttal levitték a föld alá. Továbbá ehhez kapcsolódóan építettek még egy rakás alagutat a város alatt, illetve a már említett bostoni Megyeri híd is ekkor készült. Szóval a lényeg, hogy a projekt keretében szinte teljesen átformálták a város közlekedését és látképét.

Városnéző sétánk keretében elhaladtunk a New England Holocaust Memorial hat darab üvegtornya, az ország legrégebbi kocsmája és a helyi vásárcsarnok a Quincy Market mellett. Ebédre betértünk egy Hard Rock Café-ba. Mivel én még sose voltam ilyen helyen, ezért elég nagy meglepetésemre szolgált a falakon található Keith Moon (The Who) dzseki, Keith Richards (Rolling Stones) és Eric Clapton gitár. A kaja picit drága volt, de hát nem mindennap lát az ember Keith Richards gitárt. Délután lesétáltunk a kikötőbe, ahol megnéztük a kacsákat és a New England Aquarium-ot. Utóbbi akvárium fő látványossága egy akkora 900 000 literes üveghenger mindenféle vízi élőlényekkel, hogy előbb kellett ezt felépíteni, és csak utána, köré lehetett akvárium épületét felhúzni. Az akváriumba nem mentünk be, azonban belépés nélkül is meg lehetett tekinteni az egyik kültéri kiállítótérben lubickoló oroszlánfókákat (sealion).  Ezután a félsziget csücskében elterülő North End negyedbe sétáltunk el, amelyet 4-5 emeletes, homlokzatukon tűzlétrával felszerelt vöröstéglás házak alkotnak. Ez a negyed volt a város eredeti magja, ahol az első telepesek megállapodtak. A későbbi idők folyamán pedig ír és olasz bevándorlók telephelyévé vált a negyed.

Mivel Joe elég fáradt volt, tudniillik elég rosszul alszik, így előző éjszaka sem aludt egy percet se, ezért már délután 5-kor a visszatértünk a házukba. Ahol mi sem tétlenkedtünk sokáig, rögtön le is dőltünk egy 5 órás szunyókálásra. 10-kor felébredve konstatáltuk a helyzetet, majd hajnali 4-ig letoltunk három filmet egymás után (Ip-man, Ip-man 2: kínai kung-fus filmek, azonban nagyon jók, csak ajánlani tudom mindenkinek, Memento: erről elég annyi, hogy Christopher Nolan). Majd 4-től 9-ig egy újabb 5 órás szunyát tartottunk. Vasárnap reggelre mindenki kipihente magát, egy Dunkin Donuts után újból nekivágtunk a városnak.

Elsőként a felhőkarcolók tövében megbúvó több százéves temetőt, az Old Granary Burying Ground-t kerestük fel ahol több nevezetes ember is nyugszik. A függetlenségi nyilatkozat egyik aláírója John Hancock, aki olyan vastagon és cikornyásan írta alá a nyilatkozatot, hogy sokáig a nevét az aláírás szinonimájaként használták, és akiről előszeretettel neveznek el felhőkarcolókat. Továbbá itt van a végső nyughelye Samuel Adams-nek is, aki Hancock-kal és ötvennyolcad magával indiánnak öltözve dobálta a teás ládákat a tengerbe a bostoni teadélutánon az angolok által kivetett adók ellen tiltakozva. Ez az esemény a szabadságharc kirobbanásának közvetlen eseményének tekinthető. Sam Adams nevét egyébként egy helyi sör is viseli. Itt továbbá található Mother Goose sírja is, aki gyermekmeséiről és mondókáiról híres. Illetve itt nyugszik az 1770-es bostoni mészárlás 5 áldozata is, akiket angol katonák lőttek le, és ezzel nagymértékben hozzájárulva szabadságharc kirobbanásához. 

Ezt követően Boston Városligete, a Boston Commons felé vettük az irányt, amely egy nagyobbacska park tavakkal, padokkal és szökőkutakkal. A parkban épp egy oldtimer és sportautó kiállítást tartottak, így egy 1910-es Rovertől kezdve, Rolls Royce-on át, Ferrarikig mindenféle csodajárgányt megtekinthettünk. Ezután elsétáltunk a város előkelőbb negyedébe, a 241 méterével minden más épület fölé magasodó John Hancock Tower lábához és a város előkelő bevásárló utcájához a Newbury Street-hez. Zárszóként visszasétáltunk a beton förmedvény városházát is magában foglaló központba, ahol megnéztük az Irish Famine Memorial-t, a Nagy Ír Éhínség emlékére állított szoborcsoportot. Az éhínség elől rengeteg ír menekült érkezett Bostonba, míg a helyiek segélyekkel igyekeztek csillapítani az otthon maradt írek szenvedéseit. A bevándorolt írek hatása, máig meglátszik a városon, a számtalan ír kocsmájával, de elég csak a Boston Celtics színeire vagy annak címerére gondolni. Ezután még elnéztünk az Old State House-hoz, az egykori megyeházához. Itt esett meg a már említett bostoni mészárlás is. És ezzel nagyjából be is jártuk a belvárost és annak látnivalóit (az MIT és a Harvard majd legközelebbre marad).

Vasárnap estére még jutott idő egy kis focira is. Aziz ugyanis szólt, hogy kevesen vannak a Co-Rec csapatában (vegyes fiúk-lányok csapat), és ha van kedvem, akkor csatlakozzak hozzájuk. Nos, hát annyira kevesen voltunk, hogy 7-en kellett kiállnunk 11 ellen. Ha eggyel kevesebben lettünk volna ki sem állhattunk volna a meccsre. Ja és a végeredmény? 4-1 ide :) Egyébként érdekes helyzete van itt a focinak, ugyanis meglepően népszerű a lányok körében, majdhogynem népszerűbb, mint a fiúk között. Valószínűleg nem véletlen tehát, hogy az USA nő foci csapata kétszeres világ és olimpiai bajnok.

Hát ez volt a hétvége. Lehet egy pöppet hosszú lett a bejegyzés, de legalább mindenki pro lesz Bostonból :)        

Bunker Hill Monument

Kilátás a "Megyeri hídra" az obeliszk tetejéről

A dán felmenőkkel rendelkező Joe barátunk

USS Constitution

A USS Constitution fedélközében

USS Cassin Young

Egykori kikötő épület, háttérben a TD Gardennel

Ferdekábeles híd

Holocaust emlékmű (a kivégzettek karjára tetovált azonosító kódokkal)

Mutatványos a Quincy Hall előtt

Oroszlánfókák

A föl alá vitt autópálya felett most szökőkutak és egy hosszan elnyúló keskeny park található

Old Granary Burying Ground

Boston Commons

1966-os Porsche

Public Garden (egy másik park a Boston Commons mellett)

A John Hancock Tower (Boston legmagasabb épülete)

Az Irish Famine Memorial