Diósdról a nagyvilágba

Időközben nemcsak a világvége, hanem az amerikai kiruccanásom vége is elérkezett, így tegnap este hazaindultunk Floridából. Mivel a párizsi Charles de Gaulle reptéren 3 órát kell várni a pesti gépre, ezért jelenleg az F55-ös kapunál ülök és jobb híján bejegyzést írok. A terveim szerint még beszámolok napi bontásban a floridai kalandról, de ma délutántól kezdve most már személyesen is tudok mesélni a kevésbé és nagyon unatkozóknak.

A harmadik floridai nap során áttettük a főhadiszállásunkat Orlandoból Miamiba, így a nap nagy része a Nissan Avensis-ben ülve telt, amelyet igyekeztünk minél óvatosabban vezetni (már amikor sikerült) ugyanis a biztosítás kétszer annyi lett volna rá, mint maga az autóbérlés, mi meg ugyebár szegény magyar diákok vagyunk. Az út első szakaszát az I-95-ös sztrádán tettük meg, amely egy-két helyen legalább 6 sávosra bővül. A Fort Pierce és Stuart közötti távot pedig az óceánparton haladó A1A úton tudtuk le. Fort Pierce-nél kinéztünk az Atlanti-óceán partjára, ahol a floridai kirándulás során először belelógathattuk a lábunkat az óceánba. Kicsit továbbhaladva sikerült találni egy – egyesek szerint rohadt, mások szerint csak érett – kókuszdiót, amelyet annyira elraktuk, hogy még most is ott pihen felbontatlanul a mosdókagyló alatt a szállásunkon. Stuart-nál pedig fel akartunk menni egy világítótoronyba, de a borsos belépőjegy megfutamított minket, így maradt a kívülről megnéztük című történet.

A következő állomásunk Palm Beach volt. A város felé közeledve érezhetően megnövekedett az egy főre jutó luxus apartmanok aránya, de míg a környékén „csak” milliomosok laknak, addig Palm Beach a milliárdosok gyűjtőhelye. Fenségesebbnél pazarabb luxusvillák és paloták sorakoztak a kis utcák mentén, amelyek előtt Bentley-k és egyéb csodajárgányok parkoltak. Nagy nehezen sikerült parkolót találnunk, és míg a többiek fürödtek egyet az óceánban, addig én sétálgattam az ultragazdagok villái között. Két helyi még szóba is elegyedett velem, és hiába igyekeztem igazi turistaként kinézni a nyakamon lógó fényképezőgéppel így is megkérdezték, hogy itt lakom-e. Hát majdnem.

Palm Beach végeztével pedig tovagördültünk a szállásunk felé, ami pontosan nem is Miami-ben, hanem tőle északra Dania Beach-en volt. Ezúttal nem Super 8-ben, hanem Motel 6-ben foglaltunk szobát, de lényeges különbség nincs a kettő között, mindkettő ugyanolyan útszéli sorozatgyilkosos motel. Ezúttal is két franciaágyakon kellett megosztoznunk, ami ugyan nem volt újdonság New York, Kanada és Orlando után, de legalább a szoba kisebb volt, mint Orlandoban és még reggelit se adtak, de helyette lakott egy-két bogár a tv hátuljában.     

Mivel itt a karácsony, ezért kicsit összefoglalnám, hogy hogyan készülnek az emberek Floridában a szeretet ünnepére. Nem tudom, hogy Floridában sok biztonsági szolgálat van-e, de hogy karácsonyi izzókból, nem hogy Dunát, de Amazonast lehetne rekeszteni az biztos. Eleve egész Amerikára jellemző az indokolatlanul túlzott karácsonyi lámpafüzérek használata, de míg ez New Hampshire-ben hideggel és hóval párosul, addig Floridában 25 fokkal és pálmafákkal. Szinte minden utcában látni tetőtől-talpig feldíszített házat, amelynek kertjében kivilágított törpék, rénszarvasok és mikulás figurák virítanak. A köztereket pedig szintén előszeretettel díszítik izzósorokkal, a pálmafák törzsén csigavonalban felcsavarodó égők egészen érdekes látványt nyújtanak és sok minden el lehet mondani róluk, csak azt nem, hogy karácsonyi hangulatot teremtenének. Persze 25 fokban, nyilván ez a legtöbb, amivel a helyiek bármiféle karácsonyi hangulatot is teremteni tudnak.

Két lábbal az óceánban

Egy átlagos családi ház Palm Beach-en