Elérkezett az utolsó bejegyzés ideje. Pontosabban csak 1 hétig (5 napig – a szerk.) ez lesz az utolsó poszt, mivel sikerült annyira elhúznom a blog befejezését, hogy mire sor kerül e zárszóra, addigra már kevesebb, mint egy hét lesz hátra a Hollandiába való indulásomig. Ott pedig terveim szerint folytatódnak a kalandok írásos megörökítésére tett kísérleteim, így ez valójában nem is a blog hattyúdala, hanem csak stílszerűen az első félidő vége. Mivel zárszó gyanánt magvas gondolatokat kellene írnom (hogyan változtatta meg az életem a félév, milyen tapasztalatokkal gazdagodtam) ezért ezt nem fogok, csak egy kicsit. 

Nem is lehetne kezdeni mással, ezt az epilógust, minthogy ez a félév Amerikában hatalmas élmény volt, életem legszebb féléve, nagyon sokat tanultam, sok új barátot szereztem és rengeteg helyen jártam, amelyeket eddig csak tv-ben láttam (meg Google Earth-ön).

Ha megkérdeznék, mi volt a legnagyobb élmény az egész félév során, akkor azt hiszem egyértelmű a válaszom: az utazások (New York, Kanada és Florida). Tényleg olyan helyeken jártam, amiről eddig csak álmodtam. A Rockefeller Center tetejéről néztem a napnyugtával fényárba boruló Manhattant, voltam egy anyahajó fedélzetén, sétáltam a Times Square-n és a Wall Streeten, láttam a Niagarát mindkét oldalról, kocsikáztuk a montreali Forma 1-es pályán, Torontoban a 350 m magasságban álldogáltunk a CN Tower üvegpadlóján, Neil Armstrong nyomdokain sétáltam a Kennedy Space Centerben, vajsört kortyolgattam Roxmortsban, Miami Beachen lazultunk a homokban napfelkeltét nézve, USA legdélibb pontján néztünk naplementét, és még sorolhatnám oldalszám. Leírni is sok, hát még átélni. Fantasztikus ország, fantasztikus tájakkal.

A barátok. Rengeteg új emberrel ismerkedtem meg és számtalan barátot szereztem kint. Kicsit fájó, hogy könnyen lehet sosem látom őket viszont, de az emlékük Facebook megmarad. Itt van pl Michael a skót jó barát aki, mivel egy éves ösztöndíj programmal van kint, már vissza is utazott a UNH-re és már nélkülem szervezi a foci csapatunkat. Sorry for being European. De hiányozni fog a két jó barátnő a holland Tammy és a skót Luxmy, igaz előbbivel és Maartennel, a holland Mr. Tommy Hilfigerrel pár hónapon belül könnyen lehet újra találkozok Utrechtben. De Azizt se felejteném ki a sorból, aki a szokásos szaúdi barátaim UNH-beli megtestesítője vagy a lélekben még mindig 15 éves Kate-t. De hiányozni fog a harmadik emelet Vishnustúl, Palmerestül, Davestül, Jessestül, Amystül (na jó, ő mondjuk pont nem) Samestül, videó játékostul. Hiányozni fog a második emelet félmeztelen modern vikingje, Joe és barátnője Sara, akik fél nap ismertség után hívtak meg magukhoz Bostonba. A hiperaranyos Valerie a negyedik emeletről, de nagyon. Hiányozni fog Ivo, a bolgár Alekosz és barátnője Rebecca. Hiányozni fog Beca a jóságos kubai nagyanyó álruhába bújt leány az emeletünkről. Az indai-pakisztáni banda, a mindenhol felbukkanó Sid, az extra szolgáltatásokat igénybe vevő Salar, a De Jong-ba oltott Van Damme rúgásokkal üdvözlő Somiya. De az olyan szinte csak látásból vagy alig ismert arcok is hiányozni fognak, mint Bob a koli Asterixe Obelix formájában. Dylan akinek mindííííg, minden körülmények között nagyon megörültünk. Heny, aki a jó focikat szervezte. A focicsapat többi tagja, Tim, Alvaro és Kien, akinek azóta sem csempésztem sört. A dán úszósport jövőbeli csillaga, a tipegő-trappoló járásától csukott szemmel felismerhető Bettina. És még sokan mások.

De a legigazságtalanabb dolog lenne kihagyni az újdonsült barátok közül Andrásékat, barátaikkal és üzletfeleikkel együtt. András és Anastasia (és persze Csibi), akik annyi programot szerveztek nekünk és annyi helyre cipeltek minket, hogy nehéz lenne hogyan megköszönni. Artem aki harmadnap feltámadott, a jóságos orosz medve, Ivan, a legjobb arc Eric, Stohl Buci és barátnője és a többiek.          

Angolból sokat fejlődtem, de kevesebbet, mint amennyit nem. Van még hova. Egy hónap kellett ráhangolódni, hogy gondolkodás nélkül tudjak beszélgetni és, hogy a tanárokat is teljesen megértsem. De még ez a 4 hónap se volt elég, hogy Michaelt megértsem. Párszor előfordult, hogy random magyar szavakat véletlenül beleszőttem a mondataimba, de itthon is volt már, hogy angolul kértem bocsánatot az utcán. És talán a speciális Hunglish kiejtésemet is sikerült valamelyest levetkőznöm.  

Ahogy az várható volt, Amerikában nem lehet nem elhízni, főleg ha ingyen van a kaja és a sulin kívül a Meki, Burger King, Wendy’s szentháromság körében mozog valaki. Ezeket figyelembe véve szinte csoda, hogy mindössze 4,7 kilót híztam, igaz ez is csak arra volt elég, hogy az etióp kategóriából átmenjek sovány kategóriába, illetve hogy legyen miből leadnom Hollandiában… A verseny győzteseként pedig Yoghurt kelül kihirdetésre. Igaz, hogy ő volt az egyetlen induló, de a +5 kilójával igen jól tippelt.

Sokan kérdezték, hogy visszamennék-e tanulni/dolgozni. Erre elég határozott igen a válasz. Nem feltétlenül, de ha van lehetőség, én nem állok az útjában. Ha van… egyelőre nincs. De hátha lesz. Ha nem is örökre, de dolgozni szívesen kimennék. Csak ez közel sem olyan egyszerű, mint amilyen Európában. Nem lehet csakúgy odamenni, hogy majd találok munkát és lesz valami. Azért tenni kell (A: zöldkártya lottót nyerni, B: odamenni suliba, C: nagy királynak lenni a szakmában).

A költségek. Tény, hogy sokat költöttem a félévben, még úgyis, hogy a szállásunkat, kajánkat a UNH fizette. Igaz a költségek tetemes része az utazásokból meg a repjegyből jött össze. Az előbbi ugyan megspórolható, de hát nyilván ha már ott van az ember, akkor nem fog a szobájában kucorogni, mint ahogy mi sem tettük. Szóval így sem volt olcsó, VISZONT ha kicsit is ügyes az ember, mint ahogy én is igyekeztem ügyeskedni, akkor lehet szépíteni a bizonyítványt. Történetesen annyi ösztöndíjam volt (tanulmányi, kari, köztársasági), hogy ha mérlegbe állítom a féléves bevételeimet, illetve kiadásaimat, akkor bizony szinte pluszban jövök ki. Tehát még kerestem is. 

Ez az egész félév fele ilyen se lett volna, ha nem Bence és Robi bizonyul útitársamnak. Akikkel nemhogy minden nap, de szinte minden órában együtt lógtunk. Ez ugyan kicsit a nyelvtanulás rovására ment, de cserébe …de cserébe…fel sem tudnám sorolni mennyi minden. Éppen ezért nem is írok semmit, pedig bőven lenne mit.

Amerika pedig Amerika. Az autók nagyok, az utak szélesek, a benzin olcsó, az autópályák hat sávosak, a közepes kóla vödör méretű, a vonatok szürkék, az iskolabuszok iskolabuszok, a taxik sárgák, az amerikaiak pedig kicsit buták, igaz kicsit dagadtak, habár kedvesek. Minden sarkon van egy gyorsétterem, a kaja fele kukába megy, de a fenntartható fejlődés élharcosai. Keveset gondolkoztam mi legyen a zárszó, hogyan lehetne megfogalmazni egy mondatban az összbenyomást, ugyanis már pár hét után rájöttem, és a következő pár hónap csak megerősített benne:

Amerika olyan mint a filmekben.