Diósdról a nagyvilágba

A következő napok sokkal lazulósabban teltek, átadtuk magunkat a floridai életérzésnek, fürödtünk az óceánban, napoztunk a 25 fokban, éjszaka buliztuk. Szóval pontosan azt csináltuk, amit Miami-ban csinálni kell.

Csütörtökön ébredés után reggelire/ebédre betértünk egy útmenti sea food falatozóba. Én maradtam a szokásos hal éteknél, de a többiek bátrabbak voltak és bevállaltak egy Mr. Bean féle osztriga menüt, de a – sokak számára istenkáromlásként ható – delfin húst is kipróbáltuk.

Florida keleti-délkeleti partvidéke a Balaton déli partjához hasonlóan szinte teljesen be van épülve és egymást érik a települések. A település láncolat legnagyobbika pedig a sor szélén ülő party főváros Siófok Miami. Lényeges megkülönböztetni Miami-t illetve Miami Beachet. Míg előbbi a szárazföldön fekszik addig a Beach a parttal párhuzamosan, hosszan elnyúló turzáson (szigeten) fekszik, amelyet több híd is összeköt a mainlanddel. Miami Beachen az óceánpart mentén haladó Ocean Drive egyik oldalán egymást érik a több tízemeletes luxus szállodák és luxus apartmanok, míg a másik oldalán a finom szemcséjű homokos beach nyúlik el, amelyre szabad a bejárás, már amennyiben nem éjfél és hajnal 5 között akar valaki odamenni. Ugyan a tengerparti sétányon nem láttunk görkorizó lányokat, de strandröplabdázókat annál inkább. Szóval miután letettük a kocsit a hetedik utcai parkológarázsban (Manhattanhez hasonlóan itt is számozzák a keresztutcákat) kisétáltunk az óceánpartra, ahol az elkövetkezendő órákat fürdéssel, napozással és bámulászással töltöttük.

És Miami Beachen természetesen az esti buli se maradhatott ki. A részletek kevésbé érdekesek, de összeismerkedtünk egy fehérorosz lánnyal, aki javasolt nekünk estére egy szórakozóhelyet (off: a leányzó úgy került ide Fehéroroszországból és úgy kapott letelepedési meg munkavállalási engedélyt, hogy cirka 19-20 évesen elvett valami random arcot, csak azért, hogy idejöhessen, letelepedhessen és agyon bulizhassa magát miközben hostesskedik. Persze két évre rá el is váltak, szóval durva mit meg nem tesznek egyesek, hogy ide kerüljenek). Szóval visszamentünk a szállásra lezuhanyoztunk és átöltöztünk, mivel Miami Beachen nem lehet csakúgy buliba menni, szigorú dress code van. Miután újból visszamentünk a Beach-re megalapoztuk az estét valami helyen, majd átmentünk a bulihelyre, amely egy hotel földszintjén volt. Voltam már életemben sokkal jobb bulikban is, de azért nem volt rossz. És legalább a nem létező bakancslistámról is kihúzhattam a nem létező Miamiban bulizás címszót. Miután három körül arra jutottunk, hogy itt az ideje lelépni, visszamentünk a parkoló garázsban hagyott autónkhoz, amelyben egy további 3 órát kényelmesen elszunyókáltunk. Reggel hatkor felkelve kisétáltunk a partra, ahol még szunyókáltunk egy kicsit, megnéztük a világ vége napján felkelő napot és a magukból kivetkőző buliból jövő részeg arcokat. Reggel 8-9 körül pedig megérett az elhatározás, hogy talán ideje visszamenni a szállásra.

Így a poszt végére egy kicsit az étkezési szokásokról. Valahol azt hallattom/olvastam, hogy az Amerikában megtermelt kaja 40% a kukában végzi, ami hatalmas nagy szám. És személyesen is az volt a tapasztalatom, hogy hatalmas nagy pazarlás folyik itt Gyöngyösön Amerikában. Az egyetemi menzán is a legtöbben kétszer akkora adagot szednek maguknak, mint amekkorát megesznek, így gyakran látni félig tele tányérokat mosatlanok között. De például Floridában voltunk egy olyan pizzériában, ahol 5 dollárért all you can eat volt. És a 10 perc alatt el nem fogyó pizza szeletek (gyakran fél meg háromnegyed pizzák) egyszerűen mennek a kukába. És ez a pazarlás nem csak a kajákra vonatkozik, hanem például a böhöm autóikra is, amelyek, csak úgy zabálják a benzint (viszont királyul néznek ki). De az iskolában azért külön tantárgy van a fenntartható fejlődésről. 

Miami Beach

Birdemic

Napfelkelte 2012.12.21-én