Diósdról a nagyvilágba

Sajnos mostanában hétköznaponként nem sok érdemes dolog történik, ez főleg a félévvégi hajrának és a képességeim határán tornyosuló háziknak köszönhető. Így a hétköznapok megint főleg tanulással teltek, igaz hétfőn és kedden a kelleténél kisebb intenzitással, mivel egy kicsit megfáztam.

Csütörtök estére kaptam egy szobatársat. Történt ugyanis, hogy Szpiroszt meglátogatták a görög barátai. Az ötfős görög delegáció, amely elég szétesett arcokból állt, eredetileg Delftben egy hostelben szállt volna meg, azonban bonyodalmak akadtak a foglalásukkal, aminek az lett az eredménye, hogy szállás nélkül találták magukat. Így más megoldás nem lévén itt a koliban lettek elszállásolva, ami csak azért volt problémás, mivel Szpirosznak van a folyosón a legkisebb szobája, így nála csupán ketten fértek el a földön. A maradék három görög vándort pedig Sinan, Amin és jómagam fogadtuk be. Szpirosz állítása szerint én kaptam a legdagadtabb, viszont a legkevésbé büdös haverját.  Az elmúlt héten egy fokkal kellemesebb látogatóval is kiegészült a Marcushof első emelete (nem mintha a görög bagázzsal baj lett volna), ugyanis Áginak itt van az egyik legjobb barátnője, Anita, aki Ágival együtt szintén itt tölti az estéinek nagy részét.       

Kedden a szép időre való tekintettel elmentem kicsit tekerni a környéken és ellátogattam a Delti tóhoz (Dellftse Hout), mert itt biz ilyen is van. A város határában található, fákkal körülvett tavacska kedvelt piknik célpont, illetve melegebb időben (bár erről lehet különálló fogalmaink van a hollandokkal) mártózásra is alkalmas. Körbetekertem a tó körül, csináltam pár képet, majd elindultam visszafelé. A kis látogatás pont arra volt jó, hogy mikor 3 nap múlva megint a tó felé vettem az irányt már célirányosan tudtam menni. De erről majd a következő blog bejegyzésben.

Egy kis érdekesség az árak világából. Legalábbis ami számomra meglepőnek tűnik az Albert Heijn polcait böngészve. Egyrészt a péksütemények meglepően drágák, még holland viszonylatban is, így a péksütemény fogalma ebben a félévben nagyjából kimerül a szeletelt kenyérben. Eleve normális kenyeret nem is árulnak a boltban, csak szeletelt, csomagolt kenyeret. Ez valószínűleg azért lehet, mivel ők inkább krumplin szocializálódtak semmint búzán, és emiatt alulreprezentáltak a péktermékek. A másik dolog, ami szerencsére kellemesebben elviselhető, mint a szeletelt kenyerek túlburjánzása, az a Milka csoki, amely valamely oknál fogva minden csokinál olcsóbb, még a Tesco gazdaságos csokinak megfelelő Euroshopper csokinál is. Így hát néha egy-két tábla elfogyogat. Ami viszont meglepően drága, az a sajt. Most így fejből nem tudok árat mondani, de ahhoz képest, hogy Hollandia a sajt hazája, igen drágán mérik a kilóját. Végezetül eddig egyetlen egy terméket találtam, ami itt Hollandiában olcsóbb, mint otthon, mégpedig a banán, amelyet már 1 euro/kilótól lehet kapni. Így hát az amerikai ingyen banán után, itt se lesznek banán elvonási tüneteim.

A Delftse Hout

A tó közelében lazuló tehenek

Az elmúlt hétvége igen tartalmasan telt, így sajnos tanulásra nem sok időm maradt. Péntek este Rotterdamban voltunk bulizni, ahonnan Aurélien – miután újból sikeresen elvesztette a kabátját – egy 50 eurós taxi fuvarral jött haza. Persze ez csak akkor derült ki, mikor másnap megnézte a bankszámláját.

Szombat délután legnagyobb nyugodalmam közepette derült égből villámcsapásként jött a hír, hogy egy óra múlva indulunk valami magyar partyba. Mint kiderült, Zsuzsinak (az egyik magyar Erasmusos lánynak) az egyik óráján van egy magyar csoporttársa, aki magyar házibulit szervezett a hétvégére. Zsuzsi pedig meghívott minket is, a többi magyar Erasmus diákot, azonban hozzám a hír csupán 1 órával indulás előtt jutott el (amiből aztán 3 óra lett). Én meg nem vagyok semmi jónak elrontója, így természetesen én is velük tartottam. A házibuli Delft határában egy csatorna menti (mondjuk ez Hollandiában nem nagy kunszt) házban volt. Meglepetésemre igen sok, legalább 20 magyar gyűlt össze az összejövetelre, akiknek 90%-át nem is ismertem. Köztük voltak, akik itt Delftben tanulnak az egyetemen, de nem kevesen akadtak olyanok is, akik itt a környéken dolgoznak, de olyan lány is volt, aki a BSc-t hollandul csinálta végig. Természetesen egy magyar házi bulin a hungarikumok sem maradhatnak el, így előkerült a körözöttes és a házi pálinka. Azonban mielőtt a buli a tetőfokára hágott volna, nekem el kellett jönnöm, ugyanis éjfélkor jelenésem volt.

Ugyanis éjfél után, azaz már június másodikán egy kis szülinapi ünneplésre készültünk a Marcushofban. Ezen a napon ráadásul nem csak nekem volt születésnapom, hanem Szinginek (KOR) is. Az ő ötletére pedig vettünk egy kis tortát az Albert Heijnban, majd éjfél után az első emelet lakóit meginvitáltuk egy kis tortázásra. És mivel az ünnepeltnek erősen illik megjelennie, így hát éjfélre már a Marcushofban kellett lennem. A szülinapozás igen jó hangulatban telt egészen kettőig dumálgattunk, miközben egy koreai kockajáték is előkerült.

Másnap amszterdami látogatás volt tervbe véve, azonban David (GER) még reggel írt egy SMS-t, hogy a pénteki rotterdami buli hozományaként nem érzi jól magát és inkább az ágyban tölti a nap további részét. Jonathan (AUS) és Szpirosz (GRE) ajtaján pedig hiába kopogtattam, egy rövid „vlöee”-n kívül más választ nem kaptam. Egyedül Aurélien (FRA) futott be, igaz ő is másfél órás késéssel. Így viszont programmódosítás következett be, és Amszterdam helyett - Vincével kiegészülve - csatlakoztunk Zsuzsihoz és a látogatóba érkezett nővéréhez, akik Hágába készültek aznap. A tűrhető időjárásnak köszönhetően ezúttal is biciklivel vettük célba a 30-40 percre fekvő Hágát, ahol első állomásként a Hague Tower volt, amely Hága (majdnem) legmagasabb toronyépülete, és amelynek tetejéről gyönyörű kilátás nyílik a városra. A new york-i Flatiron Building mintájára épült felhőkarcoló önmagában is szép, azonban a kilátásért bőven megérte felmenni. Egyik irányban egészen a tengerpartig, míg másik irányban Rotterdam látóhatárba vesző tornyaiig el lehetett látni. Következő úti cél az általam preferált Bunkermuseum helyett a Gemeentemuseum lett. Ez a múzeum elsősorban modern művészeti kiállításáról ismert, de szerencsére helyt kapott benne egy delfti porcelánokat bemutató kiállítás (a delfti fajanszról (bármit is jelentsen) még nem is esett szó, pedig messzeföldön híresek) és még nagyobb szerencsére ideköltözött a jelenleg felújítás alatt álló Mauritshuis klasszikus festménygyűjteménye is. A modern festmények élükön az american zero minimal art-tal, ezúttal se nyerték el tetszésemet, bár én se rendelkezem túl kifinomult művészeti érzékkel. A porcelánok már szebbek voltak, nem beszélve a két méteres babaházról, amelyet egy 44 éves(!) nő kapott ajándékba még századokkal ezelőtt. Viszont a Maruitshiusból ideiglenesen ideköltözött normális festményekért már megérte kifizetni a 11 eurós belépődíjat, itt ugyanis egy-két Van Gogh és Rembrandt festménytől kezdve Monet képeken át egészen Picasso műremekig lehetett festményeket meglesni.

Ezután pedig egyenes út vezetett a tengerpartra, ahol egyszer még február-március környékén jártam, de azért nem ugyanaz 0 vagy +18 fokban menni. Most már sokkal nagyobb élet volt itt, mint tél végén, nyitott kávézók nyúltak el a homokos plázs mentén, és már egy-két kite-os és windsurfös egyén is kimerészkedett a még mindig nem túl meleg vízre. Mi csak bokáig másztunk bele a tengerbe, és természetesen a lassan már kötelező ugrálós kép nélkül nem lehetett távozni. Ezután kicsit napoztunk még, majd kisétáltunk a mólóra, illetve a végében lévő kilátótoronyba, ahonnan szép kilátás nyílik a part menti épületekre, és a torony tetején lévő daruról leugráló bunge-jumpingosokra. Ennyi izgalom és zero minimal art elég is volt egy napra, így visszaindultunk Delftbe. Itt este még átjött Zsuszi és a nővére a koliba dumálgatni, és ráadásul még egy fogadást is megnyertem a nővére ellen (talán ha nem Queen számmal kapcsolatos lett volna a fogadás) mindenesetre a fogadás tétje még behajtásra vár.

Az ünnepeltek Sinan-nal (TUR) kiegészülve

Szingi és Zoltan

S and Z

Dombili és Teenybopper

First floor residents (felső sor: Szingi (KOR), tizenötös, Sinan (TUR), James (WAL), Tuomo (FIN), alsó sor: Amin (IRN), Marcos (CHI), Anthony (MAL))

Fogy a torta

Kilátás a Hague Towerből Rotterdam felé

És a tengerpart felé

Lágyék húzódás

Aurélien mélyül el a zero minimal artban

Babaház

A múzeum előtt

Nem volt túl meleg a víz

De azért kicsit belemásztunk

A móló

Irány a tenger!

A kötelező kép

Ami nem mindig jön össze

Azért ekkorát nem ugrottunk

Kilátás észak felé

Binnenhof előtt

Kedves naplóm!

Az elmúlt héten nem sok érdemleges esemény történt hétfő és péntek között, visszagondolva nem is emlékszem, hogy egyáltalán mi történt. Mivel ilyen átlagosan teltek a napok, nézzük, hogy hogyan is néz ki egy átlagos napom egy átlagos héten.

Reggel 7:30-kor vagy 10:30-kor kelek attól függően, hogy mikor kezdődik az első órám. A felkeléshez tartozó procedúrák és a hűtőben talált alapanyagokból elkészített szendvics elfogyasztása után 8:30-kor vagy 10:30 lemegyek a biciklitárolóba, megkeresem a bicajomat, majd betekerek az óra 45-kor kezdődő órámra. Az órákon általában Williammel (BEL) és Saulival (FIN) vagyok együtt, már amikor utóbbi nem lógja el Zozót megszégyenítő ütemben az órákat. Fél 1-kor az órák végeztével elmegyünk az Aula nevű épületben található menzára, ahol a pár bejegyzéssel ezelőtt említett átlagosan átlag alatti étkeket szolgálják fel vagy pedig a török kebaboshoz, ahol nagyon finom kapsalon-t (török-holland kaja olyan, mint a kebab, csak sült krumplival) lehet tolni. Ebéd után visszavánszorgok a civil engineer épületbe, ahol bezombulok egy számítógép elé és egészen hat óráig püfölöm a Matlabot. Néha Matlab helyett az embankments házi kerül terítékre, de a lényegen nem változtat, hogy általában 6-kor szabadulok az egyetemről.

Hazafelé menet beugrok a koli szomszédságában lévő Albert Heijn nevű szupermarketbe, ahol bevásárlok az aznapi vacsorához (tészta, hús, stb…) illetve veszek kenyeret, tejet, stb ha éppen kifogyóban vannak. Holtfáradtan visszaérve a koliba általában 2-3 óra chill következik. Első dolgom a nap jutalmaként megnézni egy Dragon Ball epizódot, elkönyvelem az aznapi kiadásokat, majd kedvtől függően olvasok (Anne Frank naplója), blogot írok, semmit teszek, csocsózunk, a többiekkel dumálgatok vagy ínséges időkben akár még ilyenkor is tanulok. A csocsózást általában úgy kezdjük, hogy Marcos (CHI) kiröhög, hogy mennyire béna vagyok, ezért sokszor oda se enged az asztalhoz :D De amikor odakerülök, akkor bebizonyítom, hogy tényleg béna vagyok. Ezután 8-9 körül elkezdem elkészíteni az aznapi vacsorát. Ez a legtöbbször valamilyen serpenyőben kisütött hús, párolt zöldséggel vagy valamilyen egyszerűen elkészíthető tészta (a mai menü valószínűleg sajtos tészta lesz). Lustább napjaimon előkerül a mirelit pizza is, de indokolatlanul lelkes napjaimon még lencselevest is főzök habarással együtt vagy éppen lasagnét.  A vacsora elkészítését úgy igyekszem időzíteni, hogy a dinner club-os társasággal tudjak együtt enni. Ennek két előnye is van: egyrészt ilyenkor mindig sokan vagyunk a konyhában és jó a társaság, másrészt egy-két ingyen falat sokszor megtalál engem is. Illetve megkóstolhatom, hogy hogyan főz egy török, német, görög vagy francia diák, szerencsére a magyarok által hazai ízek is terítékre kerülnek. Ezután a konyhában dumálgatunk, Jonathan (AUS) és Sinan (TUR) általában egymás oltásával van elfoglalva, Olcay (TUR) pedig előszeretettel tanít meg újabb török káromkodásokat a többieknek. Dumálgatás után a legtöbben visszabújnak a szobájukba, hogy 11 - éjfél körül megint előbújjon a nép, hogy elszívják a szokásos esti jointjukat. Ez legtöbbször abszurd beszélgetésben és röhögésben szokott végződni, vagy még abszurdabb csocsómérkőzésben. Ezután 12-1-2 körül mindenki nyugovóra tér, de vasárnaponként és szerdánként még be kell cipelni a csocsóasztalt a szobámba, mivel a Duwo tűzbiztonsági okokra hivatkozva mindent eltávolít, amit a folyosón hagyunk. És a csocsó asztal csak az én szobámban fér el, meg egyáltalán csak az én ajtómon fér be. Esténként még sokszor kitaláljuk, hogy nézzünk egy filmet este, amiből persze nem lesz semmi, mivel mire odajutnánk, hogy elkezdjük a filmet már éjfél körül szokott járni.           

A hétvégén – ugyan tervbe volt véve – de a tanulást leszámítva, semmi értelmeset nem csináltam, így leginkább punnyadással telt el a két nap. Szombat délelőtt egy három órás casino mufu focival hangoltunk az esti BL döntőre. Ugyan foci közben nem éreztem, de a három óra tett róla, hogy aznap délután és másnap kellemes izomlázam legyen. A BL döntő első félidejét a Vincénél vendégségben lévő két magyarral együtt néztem, míg a második félidőre beköltöztünk a konyhába, ahol a többiekkel együtt néztük meg a Bayern megdicsőülését (ebben a félévben, ha T/1-ben írok vagy csak szimplán többieket emlegetek, akkor az mindig a Marcushof első emelet lakóira vonatkozik, származásra való tekintet nélkül). Vasárnap este pedig Aminnal, Szpirosszal és Daviddel néztük meg az Űrgolyhókat.

Földrajzos múltam időnként átveszi a hatalmat fölöttem és ilyenkor órákat tudok Google Maps és Wikipédia közös böngészésével eltölteni. Az elmúlt hétvégén pihenés közben bejártam Death Valleytől Kamcsatkáig a félvilágot. Mindeközben igen érdekes felfedezéseket tettem, amelyek közül kettő Hollandiával is kapcsolatos, így azokat megosztásra érdemesnek találtam.

Először is Gouda felé menet áttekertünk több polderen is (olyan a tengernél alacsonyabban fekvő terület, amelyet a tengertől mesterségesen elhatároltak és/vagy feltöltöttek. Hollandia nagy százaléka ilyen területen fekszik). Szóval áthaladtunk több polderen is, köztük a Zuidplaspolderen, amely nem csak Hollandia, hanem az egész EU legmélyebben fekvő pontja, a maga -7 méteres tengerszint feletti (azaz alatti) magasságával.  Európa legmélyebb pontja a Kaszpi-tenger partján található (-28 m), de azért az EU legmélyebb pontjának lenni is megsüvegelendő teljesítmény.

A másik földrajzos érdekesség helyszínén sajnos nem jártam, és nem valószínűleg nem is fogok, de ez annyira különleges, hogy így is megérdemli az említést. A Hollandia déli részén fekvő Baarle-Nassau település területén belül található egy kis darab Belgium, amelyen belül egy kis darab Hollandia is található. Ráadásul nem is egy. Azaz Hollandia területén belül található egy belga enklávé, melyen belül több kisebb holland enklávé fekszik. A másodrendű enklávék^TM (ezt a magyar fordítást én alkottam meg, sehol nem találtam meg, hogy magyarul bármilyen nevük is lenne, szóval a szóalkotás jogát fenn tartom) nem túl nagyok, némelyik csak pár háztömb vagy szántóföld méretű. Mindenestre vicces, hogy van olyan lakos, aki Hollandiában lakik, de ha el akar menni a pár száz méterre lévő postára, akkor először ki kell lépnie majd újra belépnie a saját országába. Persze határátkelő meg határellenőrzés nincsen, csupán kövek meg vonalak jelzik, hogy éppen hol halad a határ. De ez mind semmi az India és Banglades északi határánál uralkodó állapotokhoz képest.

(https://maps.google.hu/?ll=26.332499,89.04213&spn=0.172618,0.338173&t=h&z=12)

Amellett, hogy 173 enklávé található itt egymás hegyén-hátán, itt fekszik a Dahala Khagrabari #51 is, amely a világ egyetlen harmadrendű enklávéja, azaz Bangladesen belül egy kis India, azon belül egy kis Banglades, amin belül egy kis darab India. A mindössze 7000 m² területű földdarabot egy bangladesi farmer birtokolja, aki ezen a kis darab területen műveli a földjét. Íme egy pazar kép a világ egyetlen harmadrendű enklávéjáról és annak tulajdonosáról.

Péntek esti vacsora az első emeleten

BL döntő

A hétköznapok ezúttal is főleg tanulással teltek, így nagy ívű történésekről nem tudok beszámolni. Helyette itt van egy pár kisebb szösszenet, ami hét közben történt vagy csak úgy eszembe jutott.

A hét elején három nap alatt háromszor is elment a meleg víz, és a DUWO minden alkalommal csak többszöri nyüstölés után volt képes vízvezeték szerelőt küldeni. Bár lassan ez már nem is lesz hírértékű.

Az elmúlt másfél hétben a holland időjárás megmutatta sötétebbik, azaz esősebbik oldalát, ugyanis az elmúlt 8-10 napban szinte folyamatosan esett. Az egyetlen nap, amikor egy picit is jobb idő volt szerencsére a Gouda biciklitúra napjára esett, azonban utána 2 napig zuhogott folyamatosan, amelyet néha megbolondított egy kis szél is. Ez az időjárás az egyik ok, amiért hosszabb távon kevésbé szívesen élnék Hollandiában.

A héten sikerült két házi feladatot is beadnom. A pult alatt van egy otthoni tárgyam is (Hidrogeológia), amelyre most sikerült befejeznem a tanulmányt, amit írnom kellett. Továbbá nagy nehezen, egy kis tanári segítséggel sikerült megcsinálnom a Matlabos házimat is. Legalábbis a felét. De ez is valami. Viszont cserébe elég sok időm elment erre a házira a többi rovására. Ez leginkább azért aggodalomébresztő, mivel a következő Matlabos (ami persze az előzőre épül és azt kell tovafejleszteni) házi beadási határideje pénteken lesz. Nem beszélve arról, hogy szerdán az Embankments házit is illene benyújtani.

Nem tudom írtam-e itt világmegváltó terveimről, de a lényeg, hogy felmerült bennem egy olyan kósza gondolat, hogy a másfél hétig tartó esőzések ellenére is itt maradnék következő félévre diplomát írni. Többszöri megkeresés után sikerült beszélnem az illetékes tanárral, de végül abban maradtunk, hogy nem jövök vissza, mivel itt a diplomamunka írása 7 hónapig tartana, and ain’t nobody got time for that, az adminisztráció is elég körülményes lenne és igazság szerint én is lelkesebb voltam, mint amennyire a tanár annak mutatkozott. Viszont így nem lesz harmadik harmada a blogomnak (legalábbis egyelőre).

Időközben nagy beruházásba fogtunk az emeleten, annak érdekében, hogy kicsit feldobjuk a szint szórakozás és pihenés terén nyújtott lehetőségeit. Ennek érdekében összedobtunk 20 eurót és vettünk egy kis kanapét a konyhába, valamint 15 euroért egy csocsóasztalt is. Amióta beszereztük őket, azóta igen megnőtt az emelet reputációja a többi emelet szemében, legalábbis a fél harmadik emelet hozzánk jár le csocsózni. De persze mi is igyekszünk maximálisan kihasználni a két alkalmatosságot.

Az elmúlt pár hétben többször is az egyetemi menzán ebédeltem, mivel szinte mindennap 6-ig benn voltam az egyetemen. Bár nem tudom, hogy a holland konyhaművészet rangsorában hol helyezkedik el a delfti egyetem menzája, de hogy még a Kriner főzőstúdió műremekeinek is különb ízvilága lehetett az biztos. Mivel a hollandok általában szendvicset ebédelnek, ezért a választék főleg szendvicsekből áll, de azért egy-két főétel is található a menüben. Amely általában mindig ugyanúgy néz ki, krumpli zöldséggel (amely lehetőség szerint minden elkövet, hogy lerontsa a krumpli ízét) és valamilyen íztelen kolbásszal vagy hússal. És még az adagok se túl emberesek. Szóval az időjárás mellett az étel lesz az amit biztos nem fogok visszasírni.

A végére egy kis építőmérnöki érdekességek (tényleg érdekes lesz), amelyekről még márciusban találtunk, és azóta dédelgetem, hogy egyszer majd beszámolok róla, hogy mennyire elvetemültek a hollandok. Van a hollandoknak egy olyan fejlesztésük, amelyet úgy hívnak, hogy süllyesztett alagút (immersed tunnel), amely lényege, hogy egy folyó vagy öböl alatt az alagutat nem kifúrják (mint pl a négyes metrót), hanem megépítik az alagutat dokkokban, majd a helyére úsztatják, mint egy uszályt, ahol aztán lesüllyesztik, majd a folyó fenekén összeillesztik a darabokat, és így lesz az alagút. Na már most a hollandok annyira belejöttek ebbe, hogy Rotterdamban a metróépítésnél, csak azért ástak a város szívén keresztül egy csatornát és töltötték fel vízzel, hogy ezzel a módszerrel tudják megépíteni az alagutat. Majd az alagút elkészítése után betemették a csatornát. Egy másik holland módi az ún. landtunnel. Aminek az a lényege, hogy úgy építenek alagutat, hogy ráhordják a földet. Ez azért jó, mert így az autópálya nem vágja ketté a várost és nem képez akadályt a város terjeszkedésének és fejlődésének útjában. De például a már említett teljesen lapos Green Hart alatt is építettek egy több kilométer hosszú alagutat, hogy ne zavarják meg a természet és a legelésző juhok nyugalmát. Mindenestre kíváncsi lennék, mit szólnának Magyarországon ha az M5-ös autópályát levitték volna egy alagútba az Alföld közepén.

Szpirosz (GRE) otthonsan érzi magát

Csocsó Sinannal (TUR) és Jonathannal (AUS)

Újabb hosszú hétvégét ültünk, ezúttal Pünkösdnek köszönhetően. Ez meglehetősen váratlanul ért, és bár arra fel voltam készülve, hogy hétfőn nem lesz suli, de arra már nem, hogy vasárnap zárva lesznek a boltok, így jobb híján kaja nélkül maradtam. Szerencsére a szombati dinner club maradékából tudtam lejmolni, így nem maradtam éhen. Persze amúgy se maradtam volna, mivel szerencsére itt vannak a törökök (mármintúgy általában Hollandiában), akiket hidegen hagynak a keresztény ünnepek, így a gyrososok a hét minden napján 11-ig nyitva vannak.

Szombat főleg pihenéssel telt, míg vasárnapra biciklitúrát szerveztünk Goudába. Ezúttal a hét mindennapján uralkodó pocsék időjárásnak köszönhetően csak heten gyűltünk össze. Kicsit sajnáltam Gil-t (USA) és James-t (SIN), akik kénytelenek voltak 5 magyar társaságát elviselni. Az idővel elég nagy szerencsénk volt, mivel az előtte és az utána lévő 3 napban is megállás nélkül esett az eső, de vasárnap szerencsére egy csepp sem, bár azért olyan hú de jó idő se volt.

Gouda az ún. Green Hart, azaz a Zöld Szív közepén fekszik. Ez a Zöld Szív egy viszonylag gyéren lakott terület, amelyet a legnagyobb holland városok (Amszterdam, Leiden, Hága, Rotterdam, Utrecht) vesznek körül. Erre a zöld területre a hollandok nagyon büszkék, és ezért minden erővel igyekeznek megóvni a városok és az infrastruktúra terjeszkedése ellenében (hogy ennek érdekében mire képesek, arról majd a következő posztban tervezek írni egy szösszenetet). Hollandia zöld tüdejét azonban nem úgy kell elképzelni, hogy egymás mellett sorakoznak a hatalmas erdőségek és rétek, hanem tényleg úgy, hogy itt ritkábbak a városok, mint nem. Annyira sűrűn lakott az ország, hogy a nagy becsben tartott Green Hart-on is sorban követik egymást a gazdaságok, legelők, üvegházak, virágföldek, termőföldek, kultúrterületek, de nagyobb kiterjedésű erdő szinte egy darab, annyi sincsen. Cserébe az egész Green Hart területén, legalábbis azon a részén, amelyiken átkeltünk átható istállószag terjeng. Ugyanakkor az is igaz, hogy a vidéki Hollandia így is (vagy éppen ezért) gyönyörű. Az itt található kisvárosok, falvak nagyon takarosak, a házak csinosak, a települések határában lovak, juhok és kecskék legelnek. És az egészet még szebbé varázsolja a területet keresztül-kasul átszelő csatornák hálózata. Összességében a Green Hart egy nagyon gyönyörű táj, azonban olyan porcikát találni rajta, ami nem őrzi az ember keze nyomát lehetetlen. És azért egy-két autópálya is befigyel.  

És, hogy útközben necsak a táj szépségében gyönyörködhessünk, arról Gergő defektje tehetett, amelyet pár km-rel Gouda előtt kapott meg. Szerencsére volt nálunk repair kit, így ha nem is ferrari szerelős gyorsasággal, de fél óra napozás után kicserélődött a kerék. Igaz ráülni így sem volt ajánlatos, így kompromisszumos megoldásként Gergő átvette Ági biciklijét, Ági felült James mögé, míg a defektes biciklit Andor húzta maga mellett. Maga Gouda egy hangulatos kis holland városka, de egyébként semmi különös. Van egy nagyon szép, kicsit már giccses városházája, egy takaros főtérrel, és természetesen, ha már Gouda, akkor gouda sajt. A városban híres sajtvásárt rendeznek, amely azonban június végétől augusztusig van csak nyitva minden csütörtökön 10-12 között. És inkább szolgál turistalátványosságként, mint valódi sajtvásárként. Egy átlagos tavaszi napon érkezve azonban a sajtmúzeumon kívül semmi nem utalt arra, hogy ez lenne a világhíres gouda sajt hazája. A sajtmúzeumban megkóstolhattunk egy 3 éves, érett gouda sajtot, amely nekem kevésbé ízlett, de nem is vagyok egy nagy ínyenc. A múzeumban az épület történetéről (itt mérték le a középkorban minden olyan kereskedelmi terméknek a tömegét, amely meghaladta a 10 fontot, így a sajtgurigákat is), majd a sajtkészítés fortélyairól tudtunk meg érdekes dolgokat. Ezután sétáltunk egy kicsit a belvárosban.

Sajnos a visszaindulásunk időpontját erőteljesen késleltette az a tény, hogy Andor kulcsa nem ment bele a lakatba, és így nem tudtuk kinyitni a zárat. Végül másfél órás ütlegelés után, a járókelők árgus szemei előtt nagy nehezen sikerült szétverni a zárat (a teljesítményt leginkább Kacsa megboldogult fémtolltartójának szétveréséhez vagy esetleg Zsiga Ferroglobusának végnapjaihoz tudnám hasonlítani), és így már csak a 35 kilométeres visszautat kellett letudni Delftig.

Hollandia talán már kiderült: nagy biciklis nemzet. Ha valaki, mint mi, kocabiciklistaként indul túrázni akkor nem győz ötpercenként félrehúzódni a mellette elhaladó versenybringásoktól akik csapatostul vagy egyedül döngetnek el az ember mellett. És mivel az ország egy hatalmas alföld, hegyek nélkül, így nem véletlen, hogy a hollandok igen jók pályakerékpározásban (amikor körbe-körbe tekernek egy ovális pályán), de ahol hegyet is kell mászni, pl. a Tour de France-on, ott már nincsenek olyan nagy sikereik (ezt csakúgy magamtól írtam, ha nem így van, majd a sportrovat szakértője, bezso helyesbít. Vagy nem.).

Úton a Green Hart-ban (a félreértések elkerülése végett, fák meg facsoportok azért vannak)

Pihenő szélmalmokkal a háttérben

Szerelődik a bicikli

Gouda városháza

Csoportkép

Főtér

Sajtmúzeum

Magányos szobor

Gouda utcakép

Libasor

Múlt hét hétköznapjai erőltetett tanulással teltek. Coupled Processesből ugyanis pénteken volt a második házi leadási határideje, így alaposan neki kellett feszülni a házinak, amely meglehetősen bonyolult volt, ugyanis differenciálegyenlet rendszert kellett megoldani Matlabbal. Na mármost az elmúlt évek folyamán nem sikerült túl mély barátságot kötnöm se a Matlabbal, se a diff.egyenletekkel, így ennek javítására most tettem újabb kísérletet. Sajnos a barátkozási erőfeszítéseim nem jártak túl sok sikerrel, bár némi nemű fejlődés bizonyosan megfigyelhető. Hiába töltöttem minden egyes nap 6-8 órát a házi megoldásával – emellett még óráim is voltak –, végül nem sikerült megcsinálnom a házi feladatot. Szerencsére kaptunk haladékot a beadással, így ezen a héten még dolgozhatok rajta, bár kezdeti lelkesedésem alábbhagyni látszik. Nem beszélve arról, hogy a többi tárggyal sem ártana foglalkozni.

Mivel délelőtt 10-től este 6-ig minden napomat az egyetemen töltöttem, így sok érdekesről nem tudok beszámolni, viszont cserébe bemutatom Gyümölcsfalva Lakóinak életét. Gyümölcsfalva Lakói hétfőn költöztek be a Marcushof liftjébe és ott töltötték rövid, ámbár mozgalmas életüket. Az első lakó Lemon volt, aki magányosan tengette életét a jobb oldali liftben társakat keresve. Másnap felbukkant a bal oldali liftben Apple, aki pajzzsal és karddal felszerelkezve indult Lemon keresésére. Hozzá csatlakozott Annoying Orange, majd Lemon retardált barátja, Potato, aki azonban eme tulajdonsága miatt a liften kívül rekedt. Nem sokkal később megérkezett Senor Lima, a mexikói unokatestvér, aki szintén Lemon keresésére indult. Sajnos a fordulatos cselekményeknek hirtelen vége szakadt, amikor Lemon egy galacsinban megbotolva leesett a lépcsőn a takarítószemélyzet szó nélkül kipaterolta őket a liftből.

Apple

Annoying Orange

Potato

Senor Lima

Az elmúlt héten újból hosszú hétvégét ültünk. Ezúttal áldozócsütörtök miatt, amelyet itt (és Németországban is) annyira komolyan vesznek, hogy hivatalos munkaszüneti napnak minősül. És ha már csütörtök munkaszüneti nap, akkor miért ne legyen péntek is az, így négynapos hétvégét élvezhettünk. Pár héttel korábban felmerült, hogy kihasználva ezt az alkalmat esetleg egy többnapos túrára elmennénk Észak-Hollandiába vagy Belgiumba, azonban sajnos ezekből nem lett semmi. Utána azt találtuk ki, hogy vasárnap csinálunk egy újabb biciklitúrát, vagy esetleg elmegyünk Amszterdamba a Rijksmuseumba, azonban végül ezek se valósultak meg, részben a sok tanulivaló, részben a csapnivaló időnek köszönhetően. Így végül a hosszú hétvége is főleg tanulással telt, egy kis kikapcsolódásra azért jutott idő, így csöppentünk bele péntek este egy Pokemon partyba.

Már a buli témája se volt egyszerű, de az első emeletnek sikerült tennie róla, hogy az egyik legtragikomikusabb estéje legyen a hollandiai itt tartózkodásunknak. Mivel ez a Pokemon party egy holland házi buli volt, így mi kicsit hívatlanul állítottunk be, aminek köszönhetően többször is megkérdezték a házgazdák, hogy hogy kerültünk mi ide, de végül maradhattunk. A buli témája annyiban merült ki, hogy pár holland beöltözött Pokemonnak. Bár nem vagyok egy nagy fan, de nekem inkább hasonlítottak a Csanád-féle pokemonokhoz, semmint a rajzfilm szereplőihez. A tragikomikus esetek azonban már az odafelé vezető úton elkezdődtek. Amin (IRA) ugyanis úgy gondolta, hogy útközben javítja meg a biciklijéről leeső félben lévő elülső sárhányót, így előbb lábbal próbálta helyrerúgdosni, majd jobb híján ököllel próbálta helyreütlegelni, amivel csak azt érte el, hogy Tasi legszebb éveit idézve bukfencezett egy hatalmasat a biciklivel. Szerencsére Aminnak nem esett baja, nem úgy a biciklijének, amelynek teljesen elferdült a kereke, így azt kénytelenek voltunk hozzáláncolni a legközelebbi villanyoszlophoz. Így Amin is csatlakozott Kévinhez (FRA) és Aurélienhez (FRA), akik már eddig is egy-egy ember csomagtartóján utaztak. Kévin buli után (néha már előtte is) kizárt, hogy biciklire tudjon ülni, így őt mindig fuvarozni kell. Aurélien pedig szintén részegen próbálta megjavítani a biciklijét még múlt héten, aminek szintén az lett a következménye, hogy perpillanat az ő biciklije is működésképtelen. Amin összeszedése után továbbfolytattuk utunkat, azonban Kévin farmerja beleakadt Jonathan (AUS) biciklijébe és egy kis helyen kiszakította azt. Végül sikerült megtalálnunk a bulit, ahova bebocsátást is nyertünk. A buliban szerencsére nem esett senkinek baja, azonban mikor hazafelé tekertünk Marcosnak (CHI) sikerült olyan freestyle elemet bemutatnia a biciklijén, hogy betörte az orrát és az egyik metszőfogából is kiesett egy kis darab. A buli megkoronázása a franciáknak sikerült, akik a gyalog húsz perces utat 3 óra alatt tették meg hazafelé, és mire reggel 7-kor visszaértek, Kévin farmerje gyakorlatilag teljesen leszakadt az egyik lábáról.   

Mivel azonban a hét többi része szorgos tanulással telt, így sajnos más érdekes eseményről nem tudok beszámolni.    

Múlt hét pénteken a harmadikon lakó Dániel születésnapját ünnepeltük meg. Még előtte el terveztem menni egy teljesen korrekt sütögetésre, amelyet Dominic (SWI) és George (AUS) szerveztek a campus közelében. Már fel is öltöztem, be is zártam a szobám ajtaját, amikor hirtelen egy foci tört ki a folyosón. És hát egy focit nem hagy csak úgy ott az ember. Eleinte csak 2 a 2 ellen játszottunk, de a később becsatlakozókkal együtt már 4 a 4 ellen voltunk. Mindezt egy kb 15-20 négyzetméteres „pályán”, két ajtóra. A leginkább egy erős Zsiga focira emlékeztető meccsen szinte csoda, hogy nem törtünk be egy ablakot és egy villanykörtét se, és a poroltó valamint az exit felirat is a helyén maradt, pedig ennek kisebbb volt az esélye, mint annak, hogy Rumi regisztráljon Facebookra. Miután így elrúgtuk az időt, már nem volt kedvem lemenni sütögetni, így a szokásos első emeleti vacsora utáni traccspartyt követően felmentünk a harmadikra, ahol már nagyban zajlott az ünneplés. A keddi koronázására való tekintettel, mi is tartottunk egy kis koronázást az ünnepelt számára Himnusszal és egy műanyag viking sisakkal. Miután sikerült az ünneplés közben magáról megfeldkező ünnepeltet ágybarakni 3 körül, mi is nyugovóra tértünk.

Szombat főleg tanulással telt, vasárnap pedig egy biciklitúra volt betervezve Keukenhofba. Keukenhof Hollandia egyik leghíresebb nevezetessége, habár korábban sose hallottam róla, igaz ez főleg az én szegénységi bizonyítványom. Keukenhof tulajdonképpen egy hatalmas nagy virágoskert, ahol minden tavasszal több millió tulipán és egyéb virág nyílik, amelyek legalább ugyanennyi látogatót vonzanak. A virágoskert bő 40 kilométerre található Delfttől, így végül belevágtunk bicajjal az útnak. A szikrázó napsütésnek és a virágok hívószavára rekord létszámban, összesen 14-en gyűltünk össze a kirándulásra. A Leiden irányába haladó csatorna mentén haladva Yavuznak (TUR) sikerült összeütköznie egy random holland bácsikával, akinek állítása szerint több száz eurós kár keletkezett a biciklijében (elgörbült a sárhányója) mindenesetre hosszas tárgyalások árán sikerült kompromisszumos megoldást találni, így a Giro mezőnye továbbindulhatott. Mivel nem szerettünk volna Leiden belvárosán keresztültekerni, így jobbnak láttuk inkább megkerülni a centrumot és eltévedni. Szerencsére utóbbi csak kicsit sikerült, mivel a De Zijl mentén elfelejtettünk átmenni a túlpartra, így amikor a Van Schie üdülőházaknál zsákutcába futottunk kénytelenek voltunk visszafordulni és egy rozoga kis gőzkomppal átkelni a csatornán. Keukenhof felé közeledve megszaporodtak a hatalmas tulipántáblák, amelyek megannyi színben pompáztak az út mentén. Az egyik ilyen táblánál meg is álltunk fényképezkedni, igaz ezt olyan erős fékezéssel sikerült megtenni, hogy egy újabb sárhányó bánta. Végül 3-4 óra tekerés után sikeresen megérkeztünk Keukenhofba.

A belépő 12 eurot kóstált, szóval nem volt olcsó, de megérte. A 32 hektár területű kertben számos ösvény kanyarog a virágágyások között, amelyekben különböző színű tulipánok százai virítanak. A kert közepén egy kisebb-nagyobb tavacska is található. Sajnos a tulipánok után a második legnépesebb faj a kertben a turista, így szinte lehetetlen úgy képet készíteni, hogy 5 indiai turista ne legyen benne (tudniillik az indiaiak az új kínaiak; ezt már USA-ban is megfigyeltem és tényleg ez a világ új trendje). Sétálgatás és fotózkodás közben elmajszolgattunk egy kis fagyit is az egyik virágágyás mögé telepedve, amivel mi is valóságos turistaattrkcióvá váltunk, mivel 3-4 random ember kezdett el fényképezni minket.   Összesen végül 3 órát sétálgattunk a parkban, mielőtt visszaindultunk volna Delftbe.

Hazafelé menet úgy döntöttönk, hogy megállunk az egyik hatalmas tulipánföldnél fényképezkedni. A bicikliket leparkolva bemásztunk az egyik tulipánföld közepébe, természetesen a virágsorok közötti csapásokon a tulipánokra gondosan ügyelve, így mindenki elkészíthette a saját maga tulipánföld közepén pózolós képét. Majd csoportfotózásra is sor került, amely azonban váratlan véget ért, ugyanis elő került a virágmező házsártos házigazdája, aki magából kikelve üvöltözött velünk, hogy mit képzelünk magunkról, hogy bemászunk egy magánbirtokra és randalírozunk a tulipánföldjén. A hölgytől bocsánatot kérve azonnal szedtük a sátorfánkat és elpucoltunk a szitkozódásai elől. Szegény Alessandro (ITA) azonban ott felejtette a telefonját, így kénytelen volt visszamenni érte, és keresés közben tovább hallgatni az asszonyság szitokáradatát, aki egy-két letört tulipánt is talált, amely csak továbbnövelte a mérgét. A telefon sajnos nem lett meg, és az is csak itthon derült ki, hogy a franciák, Kévin és Aurélien az egész hátizsákjukat teletömték tulipánokkal.

Hazaérve konstatáltuk, hogy az egyik legjobb itt töltött napunkon vagyunk túl, azonban az este kapott hírek gyorsan lelohasztották jókedvünket. Kiderült ugyanis, hogy Anthony (MAL) szabályosan levágta az egyik ujjpercének a végét. És ez sajnos szó szerint értendő, nem csak megvágta, hanem levágta, úgy hogy az ujjának a vége teljesen leesett, és vissza kellett varrni. Mostanában a koli mögött lévő tárolóépület tetejére szoktunk kimászni ki-ki vérméséklete szerint napozni és vagy/füvezni. Az tetőre a zuhanyzó ablakából egy nagy lépssel lehet kimászni, és befelé menet is ugyanezt a nagy lépést kell megtenni. Miközben Anthony befelé mászott szerencsétlenségére az ablak belső élében kapaszkodott meg a zsanérok mellett, azonban mászás közben az ajtó becsukódott és levágta a bal keze középső ujjának utolsó percének egy részét. Szpirosz (GRE) sikeresen be tudta húzni az ablakon Anthony-t, így szerencsére nem esett le. Miután meglett Anthony ujjperce Szpirosz belerakta egy jéggel teli zacskóba, majd Anthony kezét bekötötték. Miközben az összes szemtanú az elájulás és a rosszullét ellen küzdött, Anthony maradt a legnyugodtabb, aki még az elájulás határán lévő Sinan-t (TUR) is próbálta nyugtatni: - Come on, Sinan, it’s just my finger, not my whole arm. Eközben Jonathan (AUS) felhívta a mentőket, akik kijöttek és bevitték Anthony-t a kórházba. A mentős kiérkeze csupán ennyit tudott mondani a történtek láttán: - Good job. Szerencsére ezt a rögtönzött elsősegélynyújtásra értette. Végül Anthonyt bevitték a kórházba, ahol visszavarrták az ujját, habár a levágott ujja vége még mindig koromfekete, az orvosok szerint valószínűleg rendbe fog jönni.  

Azóta senki nem járt a tetőn.

Útrakészen Delftben

Útközben egy csinos holland városka

Szép tájakon haladtunk keresztül

Még mindig szép tájakon haladunk (az más kérdés, hogy rossz úton...)

A lélekvesztőn indulás előtt

Az első tuilpánföldek

Amibe bele is másztunk

Ez már Keukenhof

Kukenhof 2

Keukenhof 3

Keukenhof 4

Ágival

Keukenhof 5

Magyar delegáció

Keukenhof 6

Fagyi szünet

Keukenhof 7

Keukenhof 8

Keukenhof határában a tulipánmezők pompáznak

Hazafelé menet megint bemásztunk egy tuiplánföldre

Aurélien a tulipánok között

Tulipános Bán Bán (by Kacsa)

Mindenki fotózkodik

És elkészült a csoportkép is

Pedig a háttérben már jött az tulaj asszonyság

Amikor gondtalanul napoztunk a tetőn

Így a második tanítási hétre sikeresen elvesztettem a fonalat mindhárom tárgyamból. Ez főleg annak köszönhető, hogy mindhárom tárgyból bejöttek a differenciál egyenletek, aminek köszönhetően sokszor fogalmam sincs, hogy miről van szó az órán. De legalább lesz kihívás a negyedév folyamán. Lassan az első házi feladatok is kiosztásra kerülnek (talán már ki is osztották őket), így valószínűleg jobban teszem, ha lassan nekiállok nemcsak órára járni, hanem foglalkozni is a tárgyakkal. Időközben meglett a negyedik vizsgám eredménye is, Risk and Variability in Geo-Enginneringből 9-est kaptam, aminek felettébb örültem, legalább annyira, mint az első csillagharcos, Raditz megjelenésének.

Időközben a Marcushof épülete szép lassan egy állatorvosi lóvá válik. Már korábban beszámoltam róla, hogy márciusban többször is elment a meleg víz és a mosogatókagylóhoz is nem egyszer kellett vízvezeték szerelőt hívni. Ezek a tünetek szerencsére nem jelentkeztek újból, azonban helyettük új problémákkal kellett szembesülnünk, amelyek az elmúlt két héten sűrűsödtek össze. Kezdődött először azzal, hogy az egyik este víz kezdett el folyni a liftből, amely elárasztotta a folyosó egy részét. Kihívtuk a szerelőt, aki először nem akarta elhinni, hogy a liftből folyik a víz, majd megivott két sört, eltűnt 20 percre, végül pedig hazament. Szerencsére a vízfolyás később elállt, azonban a jelenség másnap, illetve két nappal később újra megismétlődött. Majd pénteken a földszinten kezdett el ömleni a víz a plafonról. Mivel aznap egész nap az egyetemen voltam, így csak a facebookra feltöltött videóból értesültem a napközbeni történésekről. A szabályosan ömlő vizet végül nagy nehezen sikerült elfojtani a szakembereknek, de közel egy napig nem lehetett egyik zuhanyzót se használni. Az egyik még most se lehet, mivel valami azonosítatlan földöntúli masszától eldugult. Ahogy másnap néztük a lyukas csövet végül úgy javították meg, hogy több méternyi szigszalagot rátekertek. Nem egy kifinomult megoldás, de működik. Aztán a bejárati fotocellás ajtó is elromlott. Így minden alkalommal kézzel kellett szétfeszíteni az ajtót. Újabban pedig a liftajtó romlott el. Pontosabban az épületben található két lift közül az egyiknek az ajtaja nem nyílik ki a földszinten, amely beszállásnál még elmegy, de ha az ember kiszállni szeretne a földszinten és úgy nem nyílik az ajtó, na az kicsit ijesztő. Azóta nem csak hogy az ajtó nem nyílik, hanem a lift is éles nyikorgó hangot ad ki. Szóval így élünk, pedig a folyosó végén nyílt túlvilágra vezető féregkapuról még nem is írtam.

Órarend