Szombat reggel lenéztem egy újabb yard sale-re (kiárusítás), csak hogy most se tudjam kialudni magam. Ezt a yard sale-t nem az egyetem, hanem a helyi templom szervezte. Mivel nagyon olcsón egész jó dolgokat lehet beszerezni, ezért célszerű minél előbb menni, hogy ne kapkodják el előled a legjobb ajánlatokat. Ezért döntettem úgy, hogy én is lemegyek reggel 8-ra a nyitásra. Az viszont csak ott derült ki a számomra, hogy a nyitás fél órával később van mint hittem. Viszont azzal, hogy korábban lementem, sikeresen elértem, hogy az első sorban álljak a később fokozatosan felgyülemlő tömegben. Fél 9-kor pedig megszólalt a duda és örültem, hogy nem taposnak halálra az ultralelkes háziasszonyok. Egy kicsit olyan feelingje volt az egésznek, mint a pár évvel ezelőtti Electro World nyitásnak. Miután visszanyertem egyensúlyom, megrohamoztam a téli kabátok szekciót és sikerült is beszereznem egy teljesen korrekt téli kabátot mindössze 10 dollárért. Aztán még egy stoplist is vettem 2 dollárért a közelgő egyetemi foci banokságra. Nem különösebben tetszik az a cipő, de mivel ez volt az egyetlen a méretemben, és 500 ft volt, ezért inkább ezt választottam, mint a csúszkálást a magammal hozott teremcipőmben.

Szombat napközben pedig elmentünk újdonsült vajdasági barátunkkal, Oszkárral egy ismerőse nyaralójába, amely kb 20 perces autó útra fekszik Durham-től a Mendums Pond nevű tó partján. Magának a tónak, körülötte az erdővel kicsit Eden Lake beütése volt. Néha már azt vártam mikor bukkan fel a partszakszon Marky Mark és az ifjú Wayne Ronney.  Maga a nyaraló egyébként a legideálisabb hely a vízisport szerelmesei számára. A nyaralóban található volt minden: windurf, kajak, motorcsónak, kenu, vízi trambulin, jetski, vízisí, trambulin a tóban. Szóval elég jól elvoltunk. Sajnos fújdogált egy kis szél, így a vízisít nem tudtuk kipróbálni, de a többiek kipróbálták a windsurfing-et én meg kipróbáltam az úszást mentőmellényben. A parttól 30 méterre lévő trambulinig. A trambulin is elég jó móka volt, a nap végére senki nem maradt kisebb-nagyobb sérülések nélkül. Később betoppantak a házigazdák is, akik meglepetésre nem egy 20-as, 30-as éveiben járó laza életvitelű pár volt, hanem egy 50 körüli házaspár. Mint kiderült Bruno-t (a nyaraló tulajdonosát) már láttuk is egyszer az egyetemen, amint éppen egy egykerekű biciklin tekerve zsonglőrködött az utcán. Fura egy fickó, de nagyon renedesek és jófejek voltak. Főleg, hogy megengedték, hogy Oszkár magával hozzon számukra tök ismeretlen magyar srácokat és felügyeletük nélkül ellegyünk a nyaralóban. A nap érdekessége, még egy, akkora pók, hogy azon gondolkoztam leforgatok egy giant spider vs filmet. Kb ekkora lehetett: I                                                                                                                I. Szóva elég nagy. A nap végén pedig beüzemeltük a nap fő attrakciójának számító potato cannon-t (krumpli ágyú). Az egész szerkezetnek semmi értelme nincs, viszont nagyon fun. Ez az egész potato cannon nem más, mint egy PVC csövekből összetákolt pneumatikus ágyú, amelynek egyetlen rendeltetése van, hogy a belehelyezett teniszlabdát 100 méterre kilőjje. Értelme nulla, fun level: 99. 

Vasárnap pedig Andrásékkel keltünk útra Boston felé. Bár a célállomás a város külterületén volt, csupán átautózva a városon is rögtön a kedvenc városaim közé avanzsált. Annyi kusza felüljárót, hidat, alagutat, mindez a felhőkarcolók tövében; nekem eléggé bejött. A délelőtti programunk az F1 Boston névre hallgató beltéri gokart pálya volt. Még soha életemben nem gokartoztam - és bár versenyzésemmel leginkább Narain Karthikeyan idei szereplését utánoztam - azért nagyon éleveztem. A 15 körös versenyen 4 kört hátránnyal értem célba, és a top speed-em is kisebb volt, mint a többiek avarage speed-je. Az egész egyébként inkább a Forma 1-re hasoníltott - gondolom nem véletlenül F1 Boston a neve - kék és sárga zászlókkal integettek a pályafelügyelők, még boxutcás büntetés is volt. Szóval ez is nagyon fun volt. Délután pedig elmentünk a Shabu Zen nevű japán étterembe, ahol csatlakozott hozzánk még András pár jóbarátja. Japán étteremben sem voltam még soha. Érdekes élmény volt ez is. Az a lényege, hogy kihoznak nagyon vékonyra szeletelt nyers hús szeleteket és mindenféle zöldéget, amelyeket neked kell megfőznöd az asztal közepén fortyogó vízben. Szerencsére fél perc alatt megfőttek a húsok, így nem a főzés, hanem a pácikával való evés okozta nekem a legtöbb gondot. Eleve is lassan eszek, hét még pálcikával :D. Érdekes ízvilága volt a japán kajáknak, ízlett is, de azért maradok az európai (amerikai) konyhánál. Ezután még beültünke egy pubba, ahol a helyi sörök kerültek terítékre, én pedig kipróbáltam a mead névre hallgató mézbort. Ez sose látott szőlőt, mivel teljes egészében a mézből erjesztik (fermentation). Szintén érdekes íze volt, nekem jobban bejött mint a bor. De azért maradok a tejnél (Pityu kedvéért). A nap utolsó programja pedig egy hookah (vízipipa) bár volt. Természetesen ilyen helyen sem voltam még. Egyedül nem biztos bemertem volna menni oda, mivel egy sikátor szerű pincében található a hely, de Andrásék esküdtek rá, és igazik is volt. Bár a vízipia se lesz a kedvenc elfoglaltságom, azért kellemesen ellazultunk és jókat beszélgettünk itt is. Viszont ami nagyon bejött az a török tea, amit felszolgáltak. Mire hazaértünk volt vagy fél 12, így rögtön mentem is aludni. Ma meg kénytelen voltam rájönni, hogy el kéne kezdeni a házikat, mert már nagyon el kéne kezdeni őket.

Fun fact: az amerikaiak chatelés közben nem nagyon használnak smiley-kat, hanem helyette inkább "haha"-t írnak. Ami azért fura picit nekünk, mert nálunk ennek van egy kis irónikus beütése.

Trambulin a tó közepén

Készül a hamburger

Gokart pálya

Autóversenyzői pályám kezdetén

Japán étterem (balról: Eric, Bence, Robi, András)