Elérkezett ez a nap is. A hajnali 2:45-ös felkelés most se esett túl kellemesen, de hogyha az ember gépe 6:20-kor indul, akkor nincs mit tenni. A repülőtéren találkoztunk Bencével és Robival (a másik két srác aki hozzám hasonlóan elnyerte ezt az ösztöndíjat), majd a szülőktől való búcsúzkodás után kezdődhetett az utazás. A Budapest - Amszterdam járaton sikerült kifognom útitársnak egy Jabba-i magasságokba emelkedő, azaz szélesedő hölgyeményt. És mivel folyosó melletti hely jutott nekem, ezért a felszállás során kibontakozó gyönyörű budapesti látképet csak kisebb-nagyobb nehézségek árán tudtam szemügyre venni. Az Boeing 737-es gépünk leszállta után a Schiphol reptéren (amely inkább hasonlít egy gigantikus plázára) átszálltunk egy Delta Airlines üzemeltette Airbus 330-as gépre, amellyel egyenesen Bostonba repültünk. A transzatlanti repülés során már szerencsére ablak mellett ültem, így a majd 8 órás úton remek kilátásom nyílt a semmibevesző pára- és felhőtengerre a vakító napsütésben. A szabad óceánt nem nagyon lehetett látni, ellenben a Szent Lőrinc folyó torkolata gyönyörű volt 12 km magasból. A kaja egész jó volt a repülőn, és a háttámlákba épített mini képernyőknek köszönhetően egy csomó filmet megnézhettem volna, ha nem alszok el a második film elején. Mindenesetre egy rögtönzött Horror Tag-ot is lenyomhattam volna, mivel a film kínálatban ott szerepelt a Ragyogás és a Paranormal Activity III is. Bostonban helyi idő szerint délután 1-kor landoltunk, azonban még majd 1 órát tartott mire a biztonsági intézkedéseken sikerült átvergődnünk. Tény, hogy nagyon szigorúan veszik az országba való beutazást, Amszterdamban például olyan detektoron kellett keresztül menni, ami kiszúrta és bejelezte Bence zsebében a koszos zsepit. Ezenkívül mind az indulásnál, mind az érkezésnél átvilágítottak és személyes beszélgetés keretében kellett elmondani a Gino majálisával ellentétben nem kevés biztonsági embernek, hogy kik vagyunk és miért merészelünk belépni az Egyesült Államok területére. Két szendvicsemet így is fel kellett álodzni az országba való belépés oltárán. 

Miután kiértünk a bostoni Logan Nemzetközi Repülőtérről egy ingyenes shuttle bus kivitt minket a kék metróhoz. Majd a belváros közepén, egy minden elképzelhető metróállomásnál fülledtebb, ósdibb, szűkebb és putribb állomáson átszálltunk a zöld metróra, ami inkább egy földalatti villamosra hasoníltott. Eztán elértük Boston egyik főpályaudvarát a North Station-t, ahol egy szolíd két órás várakozás után 5 órakor indult a vonatunk Durham felé. A várakozás alatt, miután egy óra szerencsétlenekdés után sikerült vennünk újratöltős innivalót, szóba elegyedett velünk egy szikár, kicsit csövesnek kinéző fickó. Mint kiderült egy vietnámi veteránról volt szó, akinek a családja generációk óta a tengerészetnél szolgált, és a Vietnámban eltöltött 16 hónapja alatt volt olyan bevetése, ahol a 32 fős osztagából mindössze 9-en tértek haza. Továbbá a nővérét 9/11-ben veszítette el, ugyanis az első gép becsapódása alatt dolgozott két emelettel. Mindenesetre elég felemás érzés volt hallgatni az öregember beszámolóját olyan eseményekről, amelyeket eddig csak tv-ben meg filmekben láttam, és most mindezt a valóságban is átérezni kicsit.

 A rövidke kis bostoni metrózás és utána az egy órás vonatozás alatt két dolgot sikerült megfigyelni. Az egyik, hogy az amerikai tényleg kövérek. A másik, hogy sehol ennyi felüljárót és hidat nem láttam még sehol, mint itt. Az egész USA nem más, mint felüljárók szövevénye. Az egyetemre érve egy bolgár srác (egy olyan mentor féleség) jött ki kocsival elénk (egy kabrióval...) és befuvarozott minket a szálláshoz. A koliról majd később még írok meg az egyetemről, de így az első este eléggé elveszettnek éreztük magunkat :D Aztán holnaptól meg már kezdődik az orientation week.

Felhőtenger Kanada felett

Amerikai félsziget kertvárossal

Várakozás a kék metróra